Tartozom egy vallomással: míg általános iskolás és gimnazista éveimben rengeteg szépirodalmi alkotást fogyasztottam – s ennek eredményeként igencsak magasszintű íráskészségre tettem szert, köszönhetően az így szerzett bőséges szókincsnek -, addig egyetemi éveim alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam el. Ennek részben a rengeteg elolvasandó szakirodalomból, jegyzetelésből, tanulásból fakadó betűundor az oka, tudniillik volt olyan idő is, amikor a három sornál hosszabb facebook-posztokat sem volt türelmem végigolvasni, de készséggel elismerem, hogy a közösségi-média és sorozatfogyasztás túlzásbavitele is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtam oly mértékben belemerülni a történetekbe, hogy rendesen tudjak vele haladni. Egyszerűen nem kapcsolt ki az olvasás. Korábban szinte nem is láttam a betűket, ahogy megelevenedtek a sorok, csak a néhol grandiózus, szinte már vibráló, tarka vagy mélabús szürkeségbe csavart szűk terekben folyt a történet, filmszerűen, addig mostanában már csak halvány felvillanások voltak, a szöveg betűk száraz halmaza volt. Tarthatatlan volt a helyzet (életem egyéb területein is, de mivel jelen blogommal nem a pályakezdő bölcsészek elhelyezkedési, és egyéb egzisztenciális problémáinak feltárása a célom, így a részletek ismertetésétől eltekintenék), ezért úgy döntöttem, hogy felelevenítem régi kedves időtöltésemet, hogy könyvmollyá avanzsáljak (egy hónapig meg aktakukac voltam). Édesapám ajánlására vettem kezembe mai bejegyzésünk tárgyát képző Krisztus Bevonulása Brüsszelbe c. művét.

A mai magyar belpolitika fényében igencsak mulatságos címet adtak e regénynek, ám nem csak külsőségei nyomán jut akaratlanul is az ember eszébe a Rogán Antal kreativitását dicsérő plakátkampány (és a hozzá tartozó médiahadjárat), de abban is bizonyos vagyok, hogy a belga utazási irodák érezhetően kevesebb bevételből gazdálkodnak a könyve megjelenése óta. A történet szerint kitudódik, hogy Jézus Brüsszelbe látogat, mire az egész világ felbolydul. Mi egy irodista kisember szemüvegén keresztül nyerhetünk betekintést a város mindennapi életébe, működésébe, ahogy a megváltó fogadását ünneplő eseményre készülnek, s a a cselekmény tetőpontja a nevezetes eljövetelben csúcsosodik ki. Az eddig lerótt információk alapján könnyedén lehet arra asszociálni, hogy voltaképpen az apokalipszis egy lehetséges forgatókönyvét meséli el szerzőnk, ám ő maga domborítja ki a kötet hátlapján elhelyezett összefoglalóban, hogy jelen műben a Megváltó nem az apokalipszis lovasainak kíséretében jön el, hanem őket türelemre intve, mintegy turistaként megtekinti „Európa Fővárosát” (lefogadom, hogy másik becenevét, a „Képregény Várost” senki nem ismerte). Bár az is igaz, hogy az utazók többnyire nem részesülnek állami fogadtatásban.

Narrátorunk egy életébe beleunt, kissé fásult, kiégett irodista, aki földi létezésének értelmetlenségét tudatosítván magában, iróniával fűszerezett szarkasztikus attitűdöt vesz fel. Kisember, kispolgár, mindenfajta ambíció nélkül, életének zenitjén bőven túl van, házassága csupán papíron létezik, feleségével idegenekként kerülgetik egymást lakásuk falai közt. Egykedvűen őröl a taposómalomban, semmi nem képes kizökkenteni a nihilből, melyben lassan teljesen elmerül; érdektelenül vegetál a kiüresedett, eszme nélküli világban. Még édesanyja halála is csak egy, a napi megoldandó feladatok közül. Mégis tévedés lenne unalmas szereplőnek beállítani. Önnön jelentéktelenségével tisztában van, ahogy a környezetéével is, szánalommal tekint a tudatlanokra, kik mindennapi szükségleteik kielégítését összetévesztik magasabb rendű eszmék szolgálatával, s karakterkomikumának velejét ez a szemléletmód adja. „Idegenvezetésén” keresztül ismerjük meg Brüsszel és vele együtt Európa jelenkori válságtüneteit, az identitás és eszmenélküliséget, elvallástalanodást, és ami a legfontosabb – a hit elvesztését. Tolmácsolásában egy orwelli világot ír le, mely ha lehet, az író remekművénél is nyomasztóbb, ugyanis létező társadalomról, civilizációról szól.

Milyen (Nyugat)Európa képe rajzolódik ki a műben? Identitást vesztett, mindenfajta eszmét nélkülöző kiüresedett tér, idejének végéhez közeledve, benne öntudatlanul keringő emberekkel, akik azt képzelik, hogy minden, ami körülveszi őket, egyedüli küldetése személyi jólétük szolgálata, pediglen a valóság ennek épp az ellenkezője. Mamutcégek és velük kokettáló politikai erők vágóállatai, s ügyes marketing útján oly sikeresen hitették el velük, hogy ez nekik voltképpen jó, hogy hetykén menetel mindegyikük a böllér színe elé. Nacionalizmus, kommunizmus, szocializmus, konzervativizmus, liberalizmus – e szavak elvesztették jelentésüket, egyedül az indivídum az, aminek a tömeg még sejti az értelmét. A nemzeti értékek, emlékek nem többek üres turistalátványosságnál, erkölcstelenség, züllöttség, képmutatás, kevélység uralja a közéletet, a hét főbűn mindegyike konstans jelen van.

Egy médiaértesülés okán – melyet éppoly könnyedén lehet szenzációhajhász újságírók túlzásának értelmezni, mint valamely firkász fantáziaszüleményének, mindenesetre valóságtartalma minimum megkérdőjelezhető – az egész város, velük egyetemben az egész kontinens felbolydul, hogy felkészüljön a Megváltó látogatására, csatornapatkánytól miniszterelnökig, no-go zónától palotáig. Eme mondat tökéletesen összefoglalja az ott tapasztalható állapotokat.

Merthogy titkon mindenki vágyik a csodára. Talán az individualista társadalom által kiüresített emberekben pislákol még valami, ami különbbé teszi őket az állatoknál? Szó sincs róla. A csoda tán csak egy óráig tartott. Utána kényszeredetten visszatért minden a megszokott medrébe, kíváncsisággal vegyített izgatottságuk kimerül abban, hogy Brüsszel fő turistalátványosságát jelentő, söröskorsónál nem nagyobb pisilő kisfiút (mocskos pederaszták!)  beöltöztetik az ikonosztázokon ábrázoltt Krisztusnak, kicsinyeskednek egy sort azon, hogy vajon a belga miniszterelnök vagy királyi család feladata-e a látogató fogadása, tonnaszámra kezdik el árusítani a vallásos szuveníreket, és hetekkel a nagy esemény előtt a helyszínhez közeli parkokban hitbuzgó emberek sátortáborokba verődnek – mintha hitük erejének mércéje az lenne, ki mennyi ideje vár egy kétes hitelességű forrásra alapozott történésre.

Arámi nyelven beszélő szír kislányt bíznak meg azzal, hogy körbevezesse a Megváltót, s bemutassa, mily nagyszerű is Európa. Cserébe anyagi és egzisztenciális biztonságot ígért neki a jóságos belga kormány - no nem mintha helyzetéből adódóan ellenkezhetne - s magának is kétségei vannak afelől, hogy ő lenne-e a megfelelő jelölt eme nemes feladatra (a szakértők megítélése szerint egy tiszta lelkű leányka tudná a legjobban reprezentálni a várost), meg hát a politikusok sem a legmegbízhatóbb állatfajta a glóbuszon. Ilyesféle gondolatok között őrlődve fekszik le a frissen vetett dunna alá egy luxusszálló elnöki lakosztályában. De legalább néhány hét erejéig kellemes helyen lakhat.

Egy ismerősöm facebook-posztjából már előzetesen értesültem róla, hogy Brüsszel egy városokat érdekességük szerint felsoroló listában hátulról „erősítené” a mezőnyt, imígyen előzetes ismereteim már voltak arról, hogy egy meglehetősen jellegtelen városról van szó (bár igazságtalan lenne azt állítani, hogy egy teljesen jellegtelen helység, némelyik utcája egészen hangulatos. Leellenőriztem). A műben leírt belga főváros még előzetes ismereteimnél is lesújtóbb képet ad. Olyan, mint egy influenszer, aki személyiségének utolsó morzsáit is kiöli magából, létrehozván így egy árnyékszemélyiséget, hogy aztán a közösségi médiafelületein tisztítószertől fogyitablettán át banyatankig mindenfélét hirdessen. Jellegtelen tucattermékké silányított lények, a közízlés elvárásaira szabva – sokszor szó szerint. Négy-öt ilyen profilt megtekintünk, és olyan érzés kerít hatalmába, mintha ugyanazt az embert láttunk volna. Ezen „tulajdonságokkal” rendelkező, nő és férfi paródiájának tekinthető személyek kiváló reklámfelületet biztosítanak a cégeknek, azon oknál fogva, hogy személyiségjegyek híján, sablont képeznek, mellyel mindenki könnyen képes azonosulni, azt az illúziót keltve, hogy csak az adott termék hiányzik ahhoz, hogy ugyanolyan csodálatraméltó, fantasztikus ember legyen, mint ő. A belga fővárosban is ugyanezt a képet látom. Ápolt, rendezett, esztétikus, tökéletes – emiatt alkalmas Európa fővárosának (meg központi fekvése miatt). Reprezentációra alkalmas, jellegzetességeket teljesen nélkülöz, az európai nagyváros állatorvosi lova, így állandó jogállamisággal régebb óta bíró, netalán dicsőbb történelmi múlttal rendelkező nemzetek tagjai nem veszik zokon, hogy egy ilyen település hivatott a kontinenst képviselni. Már ha egyáltalán... A Patyomkin-falu azonban jelen esetben is leomlik, felfedve annak minden hazugságát, a káoszt, becstelenséget, romlottságot. Szegény kislány majdnem össze is roppant a rá nehezedő súlytól.

Főhősünk kezdeti szkepticizmusa először kíváncsisággá, majd a végére izgatott várakozássá alakul, ahogy magával ragadja a tömeghangulat; élete egyetlen célja az lesz, hogy megpillantsa Krisztust. Ez a regény tempóján is látszik, mely a komótos hömpölygésből gyors áradássá lesz, mire azon kapjuk magunkat, hogy ott állunk a tömegben a bevonuláson, ahol eksztatikus állapotban tombol a tömeg, egy emberként kiáltva Barabbást. Multi-cégek autóiról promóciós termékeket dobálnak a tömegbe, mindent ellep a szenny, fullasztó meleg van, egyszerre csak megjelenik a szír kislány, katonákkal körülvéve, akik az őt megérinteni kívánó hívektől óvják. A felvonulási tér végén van a királyi család pavilonja, ahol rajtuk kívül politikusok és külföldi vezetők foglalnak helyet. Inkább hasonlít az egész egy karneválhoz, mint a Megváltó fogadásához. Az idő előrehaladtával mind feszültebb és feszültebb a légkör, míg rá nem döbben mindenki, hogy át lettek verve. Mégsem érkezett meg. Nem történnek már csodák. Magukba roskadva, csalódottan (bosszúsan?) indulnak vissza addig megszokott életükbe, mintha akármi is ugyanolyan lehetne, mint annak előtte. Szembesültek vele, hogy a hitük hamis, csupán illúzió, nincs mihez igazodni, nincs egy felsőbbrendű igazság. Anarchia. A tragikus véget főhősünk sem kerülheti el.