A minap youtubeon szörfözvén rátévedtem a Hír Tv Troll című műsorára, és az élmény leírhatatlan.  Konkrétan nem értettem, mi történik. Ott ült öt ember, s miután sikerült tárgyiasítaniuk a társaság egyetlen női résztvevőjét, papírból kivágott politikusfejeket ragasztgattak random tárgyakra, szellemes(nek szánt) fricskákat szórtak az ellenzéki politikusokra, néha felröhögtek. Látszólag ad hoc jelleggel, improvizálva próbálták kitölteni a műsoridőt, egyszerre beszéltek, mintha óvodások délutáni foglalkozását néznénk. Az meg köztudottan nem egy épületes tevékenység. 

Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor kíváncsiságból megnéztem a rettegett The hips on the drag queen go swish swish swish c. gyerekeknek, s családjuknak készült kiadványt. Merő egy káosz az egész; habár érzékeltem a látottakat és elhangzottakat, értelmezhetetlen volt a kontextus, a képzet nem találkozott a racionalitással. Mintha téren és időn kívül lennénk. ebből kifolyólag történetről sem lehet beszélni, mert nincs, sőt. Inverz.

Drag queenek végigsasszéznak az utcákon, amik ettől színesek lesznek, miközben felsorolják, hogy mit csinálnak a különböző testrészeikkel. Ez így leírva nem hangzik kevésbé perverznek, mint ahogy az Origó néven futtatott hírportál beszámol róla. Megnyugtatásul közlöm az ijedtében gyerekvédelmet tárcsázó olvasónak, nem azokkal a bizonyos szerveikkel ténykednek. A Fejem-vállam-térdem-bokám, angolhonból importált mondóka jellegét magára öltő rigmusok zengenek a nőnek öltözött férfiak csípőjéről, cipőjéről, hajáról, ujjairól, ékszereiről, táncáról, zömében hangutánzó szavakkal kifejezésre juttatva, milyen hangot adnak ki mozgás közben. Ez még mindig bizarr.

A mondóka vibráló, tarka illusztrációkon keresztül elevenedik meg, a giccs és szürrealitás határát súrolva. Baltával formázott arcú démonok menetelése, szinte már életre kelnek, majd lejönnek a könyv lapjairól, magukkal rántanak az alvilágba, sátáni kacajokat hallatva. Viccet félretéve némelyik figura valóban meglehetősen groteszkre sikeredett - gondolok itt a kék wookie-szerűségre, a felsőablakból kihajoló türkiz rókára, vagy akár a lilabőrűre. Bohó ifjú koromban valami hasonló elevenedett meg lelki szemeim előtt, amikor az LSD okozta tripet kíséreltem meg vizualizálni. (Lehetséges, hogy valójában a drogfüggő szerző segélykiáltásáról van szó?)  

Meg kell hagyni viszont, hogy mindezek ellenére a színkavalkád a lapokon tartja az ember tekintetét, igénytelen munkáról tehát távolról sincsen szó, annál jóval részletesebben kidolgozottak a grafikák. Olga de Dios illusztrátor elismert művész, számos gyerekkönyv elkészítésében működött közre; egyedi, art brut stílusú grafikáival, számos mesét keltett életre. Ő is végezte a munka oroszlánrészét.

Mondanivalót, tanulságot nem szolgáltat a „mű”, merthogy a „drag queenek megszínesítik a világot” állítás még alibiként is harmatgyenge indokot szolgáltat egy könyv megírására. A szerző, Lil Miss Hot Mess néven futó transzvesztita előadóművész nyilatkozata szerint azért ragadott tollat, mert a Drag Queen Story Hour (amikor drag queenek meséket olvasnak fel gyerekeknek könyvtárakban) „varázsát” a gyerekek otthonaiba is el akarta juttatni. A kérdés már csak az, hogy ez a gyerekek vagy felolvasók érdekeit szolgálja-e?

A mese funkciója szimbólumrendszereken keresztül általános igazságokat, a világ működéséről tanítani a gyerekeknek, segíteni nekik feldolgozni a traumáikat, nehézségeiket. Ebből a megközelítésből logikus lehet drag queenekről könyvet írni, végtére is részei a világunknak. Csakhogy ezzel együtt egy szubkultúrát (próbál) felhozni a fősodorba, ami okkal maradt az ellenkultúra keretei között. Ezt azonban mesterségesen  nem lehet előidézni, mert természetes folyamatokról van szó, s olyan extremitást természetében magán hordó szubkultúra esetén különösen nem, mint a drag. Mindenekelőtt hagyni kell megismerni a közösség sajátos szabályrendszerét, dinamikáját, a nagyérdeműnek, hogy egyáltalán tudják, mit miért látnak. Ezt minduntalan elmulasztják, emiatt használhatják a trollkurzus gyalogjai pallosként kultúrharcos hevületükben. Jelen cikkünk tárgyát képző irománynál is ez a helyzet, ugyanis még csak definíciót sem adott. Vagy a dekadens nyugaton már minden gyerek tisztában van ezzel a jelenséggel?

Igaza van-e a hercegnőnek öltöző kisfiúk tömegeit vizionáló vészmadaraknak? Részben. Sok esetben a női ruha csak eszköze az előadásnak, nem pedig a célja, és egy visszafogottabban felöltözött nőimitátor produkciója szórakoztató lehet számukra, tanulhatnak öniróniát, elfogadást. Betekintést nyerhetnek a világ egyik érdekes szegmensébe, szélesedhet a látókörük. Ugyanakkor veszélyes túlságosan szélesre tárni azt a bizonyos szemellenzőt. Nem a gyerekek pszichoszexuális fejlettségi szintjének való a nemiségüket ily módon kifejező emberek (mert ne feledkezzünk meg a drag kingekről se) előadása, sokszor kifejezetten riasztó élmény lehet a találkozás. Az extremitást alaptermészetében magán viselő kulturális jelenség megértéséhez meglátásom szerint szükséges egy bizonyos érettségi szint. Bár a világirodalom és dráma számára nem ismeretlen az ellenkező nem ruháinak viselése, ez a szubkultúra kifejezetten a nemiségről, individualizmusról szól. Nem kellene úgy tenni, mintha ez az ő érdeküket szolgálná, mert ehet, hogy egy felnőtt transzvesztita aktivista szempontjából előnyös, ha gyerekkorúak ilyenekkel találkoznak, de a gyerekeknek abban az életszakaszban más szükségleteik vannak, árthat nekik egy ilyen élmény. Utóbbival azonban ez a könyv nem fenyeget. Maximum az esztétikai érzékük szenvedhet csorbát, mely könnyedén korrigálható.

                      Viktória svéd koronahercegnő lányával, Esztellával, a svéd trón várományosával egy előadás után                               

 Ha valaki kívácsi a teljes műre, az alábbi videóban meghallgathatja, ahogy eléneklik: