A 2000-es évek a magyar filmkészítés mélyrepülése volt: belterjes, önnön zsenialitásuktól, szellemi felsőbbrendűségükbe vetett hitüktől megrészegült szekta gyártotta szabványfilmjeit. Kopár díszletek, élettelen látványvilág, lélektelen történet, teátrális alakítások - melyek néha még operett előadásokon is túlzók lennének, s amerikai filmekből ismert elemek mímelése. Kialakult a nézet, miszerint a magyar film eleve csak rosszabb lehet nyugati társainál. Ebben az időben egy-két film akadt, mely erre rácáfolt, s tartotta a magyar film renoméját. Ennek egyik példája volt az Üvegtigris, melyet két további rész követett, jelen írásunk alanya az Üvegtigris 3 utolsóként.

Visszatekintve az Üvegtigris 3 a magyar mozi 2010-es években való felfutásának valamiféle előfutárának is tekinthető, mind látványban, mind történetben. Megvolt még benne a kétezres évekre jellemző realizmus, sajátos ízvilág, de már a nyugaton bevált szerkezetet követte. Emiatt egyfajta hibridnek is tekinthető, kísérletnek valami új formulára. De mitől voltak sikeresek a korábbi részek?

A 2001-ben bemutatott első rész sikeréhez kétség sem fért: szerethető, szórakoztató karaktereivel, erős főszereplőjével, jellegzetes díszletével idézhető aranyköpéseivel, megérdemelt kultstátuszt vívott ki magának, annak ellenére, hogy a korabeli magyar filmek számos jellemvonását magán hordozta. A szinte már művészien lepukkantra berendezett díszlet a büfével némileg dokumentarista jelleget öltött, karakterei karikaturisztikusak – de mégis, talán pont amiatt működött, hogy olyan hülye volt némelyik, hogy pia sem kell neki, hogy berúgjon. Egy szó, mint, száz a tökéletlenségei ellenére egy kiváló művel örvendeztették meg a közönséget, mely görbe tükröt mutatott a kisembernek, annak minden aspektusával együtt, melyet Lali, a főszereplő személyén keresztül mutatott be

Második része mintha az első rész kimaradt jeleneteiből lett volna összevágva, ennél fogva indifferens volt, de meg kell hagyni, jóval kísérletezőbb. Az Üvegtigris esszenciája azonban a harmadik részre ért be.

Őrült, provokatív, frenetikus, mégis keserédes mű az Üvegtigris 3.

Több szempontból is kilóg a trilógiából, kezdve azzal, hogy ebben jól követhető történet volt, szemben a szinte már kamarai darab egymástól különálló jelenetek sorozatánál. Így követhetőbb, dinamikusabb az élmény, mert az ember – főleg a második rész esetén – belefárad a sok, egymással csak nagyjából korreláló burleszk jelenetbe.

  A történet dióhéjban annyi, hogy főhősünk, Lali agyát elönti a sz*r létének kilátástalanságába beleunva egy adott ponton, midőn meglátja a kínálkozó lehetőséget, ütött-kopott büféjét hátrahagyva elhajt egy kabrióval, és egyetlen napra belekóstol, hogy milyen egy nagymenő ügyvéd élete. A másik történetszálon pedig a barátai próbálnak Lali nyomára akadni, hogy visszarángassák a valóságba. Izgalmakban s társadalomkritikában nem volt hát hiány.

Mindez nem lett volna működőképes lehengerlő látványvilág nélkül – az Üvegtigris 3 fényképezése márpedig élénk, tágas, látványos, ahogy egy mozifilmtől elvárható. Még 12 évvel a megjelenés után is megállja a helyét. Ami igazán széppé varázsolja a néző elé táruló látványt, ahogy a térrel bánik, minden sokkal tágasabbnak hat, itt még a büfé sem hat úgy, mintha az ember egy retro hűtőgépbe zárkózot volna be, a mentőautó már kész palota. A fő látványosság mondani sem kell, a villa maga, aminek láttán még egy luxusfeleség is elégedetten csettintene a nyelvével. Nem tűnhet nagy dolognak, de ha belegondolunk, hogy vannak olyanok, akik még a Tines Square-ről is képesek olyan képeket lőni (nem telefonnal), mintha a lucernalápóci falunapon lennének a főtéri ’48-as emlékmű elé állított cirka 45 cm magas nagyszínpad előtt, beláthatjuk, hogy nagy tereket is kihívás úgy befotózni, hogy visszaadja a tér méreteit.

Mindez azonban üres látványosság lenne, ha a teret nem töltenék meg szerethető, izgalmas, nem különben szórakoztató karakterek. Azokból meg nem volt hiány. Minden színész lubickolt a szerepében, összenőttek a megformált karakterrel. Régi motorosaink – magától értetődő módon babettával – mint kedvenc ünneplőjüket, öltötték magunkra szerepüket, hogy egy utolsó, soha vissza nem térő alakítással megmutassák mit hoznak ki karakterükből. Habár talán pont emiatt volt kicsit „sok” főhősünk barátainak jelenléte, legalábbis a korábbi filmekből nem emlékszem, hogy ennyire idióták lettek volna.

Új karaktereink terén sincs ok azonban panaszra, akik Niki és Dr. Csopka Ferenc személyében érkezett el, mintegy „régi babettásaink” kontrasztjaként. Megtestesítenek mindent, amiről főszereplőnk álmodozik: előbbi a femme-fatale, igazi trófeafeleség alapanyag, minden sikeres férfi sikkes tartozéka a sztereotípia szerint; utóbbi pedig a karrierjében és pénzügyeiben is sikeres nagymenő, az „amerikai álmot” Magyarországon megvalósító minden hájjal megkent, simlis ügyletektől sem tiszta, simlis ügyvéd. Jó érzékkel érzékeltették kettőjükön keresztül az elit romlottságát, felszínességét.

Mert amikor Lali beül a luxusautóba, és eljátssza a nagymenőt, mindenki, akivel találkozik észséggel elhiszi, hogy valóban az, akinek mondja magát, ugyanis az emberek el akarják hinni. Nem csak főhősünk éli meg egy napra, de a többi ember is beleprojektálja az álmait. Az első két résznek is megvolt a maga naiv világlátása, de itt most mintha sokkal élesebben kirajzolódott volna.

Az Üvegtigris 3 fő mondanivalója a kisember létének kilátástalansága és a végletekig eltorzult társadalmi különbségek. Minél kevesebb gátlás szorult valakibe, annál jobban tud érvényesülni, ahogy új szereplőinken keresztül látjuk. Főszereplők s vele együtt a nézők betekintést nyernek egy napra az elit csillogó világába, a hozzá tartozó kellékekkel, státusszimbólumokkal; elsőre lenyűgözi a csillogás, elegancia, kifinomultság, de csakhamar rájön, hogy milyen romlott is az egész rendszer, álságos kígyók marnak egymásba minduntalan. Fájdalmas nézni, hogy Lali karaktere a végsőkig mennyire kapaszkodik az általa idealizált álomvilágba. Egy napra mindent megkapott, fontos, hatalmas "nagyember" lehetett, de szinte azonnal el is veszített mindent. A rendezőt dicséri, hogy a nézővel is elhiteti a legutolsó pillanatig, hogy főhősünk megtarthat mindent, hogy aztán arcul csapjon a valóság.  

Mert az Üvegtigris 3 zsenialitása abban rejlik, hogy minden naivitása ellenére egy végtelenül realisztikus mű, ami az álomvilágból egy pillanat alatt rántja vissza a nézőt a valóságba. A valóságba, ahol a gyönyörű modellek gazdag, sikeres, gátlástalan ügyvédekkel randizgatnak, nem szerény büfésekkel.