„Mikor a pénz a ládikába hullik, a lélek a tűzből menten kiugrik." - Johannes Tetzel

Nehéz idők erős embereket szülnek, azok virágkort teremtenek, ami gyenge embereket nevel, akik végül újra nehéz időket hoznak. E bölcselet érvényes a világ megannyi színterén, képlete természettudományokban is alkalmazható, mechanizmusát szemléletesen példázza a jelen bejegyzésem szempontjából releváns reformáció.

A katolikus egyház (pápa) tekintélye, egyeduralma a XVI. századra igencsak megkopott, intézményrendszere elavulttá vált. Már egy évszázaddal korábban megjelentek a közvetítő egyházat megkérdőjelező kinyilatkoztatások, a lelkipásztori egyház alternatívája mellett kardoskodva, miszerint a személyes érzelmi azonosulás az Istenhez való eljutás egy potenciálisan hatékonyabb útja. Ez az igény mind a hívek, mind a papság részéről felmerült.

A formalitásokra és liturgikus cselekedetekre hangsúlyt tevő katolicizmus megreformálását célzó mozgalmak megalakulása tehát már csak idő kérdése volt. Létrejöttüknek kedvezett az erősödő nyugati államok növekvő autonómiája (elsősorban a német tartományuraké), mely jelentősen gyengített a pápa egyetemes hatalmi pozícióján. A döntő eseményre viszont egészen 1517-ig kellett várni, amikor Luther Márton a búcsú gyakorlatát kritizálta, mintegy fél évvel később pedig a kiközösítés ellen is felemelte a szavát. E két gyakorlat eredendően jó célokat szolgáló pápai privilégium volt, ebből kifolyólag ritkán folyamodtak alkalmazásához, a XV. századra azonban politikai-gazdasági természetűvé váltak.

A kiközösítés eredeti funkciójában a bűnös magaviselettel való felhagyást ösztökélő eszköz volt, mely csak igen súlyos kihágások, például eretnek tanok terjesztése esetén alkalmaztak. A bürokratizálódó katolikus egyházban viszont az adóbehajtás gyakori fenyítésévé vált, ami odáig fajult, hogy már nem csak a szentségből, de a társadalomból is kitaszíttattak az érintettek, a fizetési határidő egyúttal a kiközösítés időpontját jelentette, a végrehajtás eszközeinek kegyetlensége meg már csak hab volt azon a bizonyos tortán.

Az ominózus búcsúcédulák eredete a IX. századig vezethető vissza, amikor hitetlenek elleni harcban elesettek felszabadulást szereztek bűneiktől. Így jött létre a keresztes búcsú, ahol az egyházi büntetések (zarándoklat, böjtölés, számkivetés stb.) alóli mentességet nyertek a hadjárat résztvevői, melybe később a tisztítótűzbeli büntetések elengedése is belekerült. A kereslet növekedésével újabb és újabb kiegészítést rendeltek a „csomaghoz”. Egy idő után oly nagy számban akartak bűnbocsánatot szerezni, hogy pusztán római zarándoklat útján is búcsút szerezhettek. Később elég volt ennek  útiköltségét kipengetni. A XV. századtól templomépítésre, pápák viselt háborús költségeinek támogatására megfizetett összegekkel is búcsút lehetett nyerni; halott részére ugyanúgy megváltható volt. A nyomtatás új tárlatokat nyitott meg, immár szélesebb tömegekhez juttathatták el a búcsút hirdető pápai bullát. E nyomtatott iratokat nevezték búcsúcédulának. Az egyház morális felsőbbrendűsége egy papírdarabbá vált. Azt meg ugye könnyen elfújja a szél...

A hatalomban, bőségben, nem utolsó sorban magas presztízsben lubickoló katolikus egyház helyzetét rosszul mérte föl, vezetői megfeledkeztek a valóságról, realitásokról, ami majdhogynem a bukásukhoz vezetett. A korábban az egyház egységét szolgáló gyakorlatok világi célok eszközévé váltak; a papság egy részének, prédikációikban előírtaknál jóval szabadosabb életmódja szinte már nyílt titok volt a társadalomban, a rendszer kezdett összeroppanni saját súlya alatt. Inkább emlékeztetett egy nagyvállalatra, mintsem szakrális intézményre. Ezek a körülmények hívtak életre olyan nagyszerű elméket, mint Luther, Kálvin, akiknek gondolatai nyomán megalakultak a protestáns egyházak, ami végül a katolikus egyház megújhodását is elhozta. Körbeért egy ciklus.

Vessünk most egy pillantást az elmúlt harminc-negyven év tendenciáira. A nacionalizmus által uralt Horthy korszak után – ahol társadalmi megbecsültségük és anyagi javak mellett igen jelentős politikai befolyással bírtak – éles váltással hirtelen a rendszer ellenségei lettek, ellenük való fellépésben a párt semmiféle eszköztől nem riadt vissza. Földjeiket, ingatlanjaikat államosították, intézményeiket elvették, a vallási egyesületeket betiltották, a szerzetesrendeket feloszlatták; nem volt ritka a nyilvános megszégyenítés, számtalan papot hurcoltak lágerbe, vetettek börtönbe, végeztek ki. A pártvezetés deklarált célja volt két generáción belül a vallás írmagját is kiirtani.

A Kádár-korszak az egyházpolitikában is konszolidációt hozott. Törekedtek a hívek minimális vallási szükségleteinek kielégítésére, törekezdek a klérrusal való jó kapcsolatre, állami felügyelet mellett engedélyezték a közösségek működését, a vallást magánélet hatáskörébe sorolták, s mint olyan, nem állt érdekükben ellehetetleníteni. Ugyanakkor a pozíciókat lojális papokkal igyekeztek feltölteni, magasabb méltóságok kinevezéséhez állami hozzájárulás kellett, korlátozták kiadványaik terjesztését, a lelkészek tevékenységét állandó megfigyelés alatt tartották, a pártpropaganda rendszeresen ellenük agitált. Ha meg is tűrték a vallási életet, társadalmi és gazdasági manipulációval olyan körülményeket teremtettek, amiben a vallás társadalmi szerepe, megbecsültsége majdhogynem megszűnt, a hívek száma a minimumra redukálódott.

A vallásosság szubkultúrává vált.

Noha a nyolcvanas évek enyhülést hoztak, lényegében a szocializmusban kialakult állapotok folytatódtak a rendszerváltozás éveiben. A liberálisok uralma alatt, bár az egyházakra nézve kedvező intézkedéseket hoztak – ilyenek a szerzetesrendek újjászervezése, kárpótlások, egyesületek újbóli engedélyezése, a vallási és lelkiismereti szabadság alapjogként való törvénybe iktatása -, minek következtében megélénkült a vallási élet, a hívek száma is gyarapodásnak indult, az aktív hívek azonban továbbra is kisebbségben voltak. Felekezethez tartozni társadalmi megvetést és gúnyt, bizonyos fokú kitaszítottságot jelentett.

Ebben a korabeli médiának és politikai-kulturális „elitnek” jelentékeny szerepe volt, ahogy folyvást azt sulykolták, hogy a vallásosság egyenlő a begyöpösödöttséggel, maradisággal. Sztereotipizálták, stigmatizálták a gyakorló keresztényeket, ami rövid és hosszú távú negatív hatásokat okozott (és okoz).

Első körben lemorzsolódtak azok a tagok, akik egyébiránt hisznek Istenben, aktív résztvevői lennének a miséknek, ellenben környezetük nem része felekezetnek, netalán vallásosságuk negatív fogadtatása miatt eltávolodnak a közösségtől. Másodsorban a lemorzsolódott, mérsékelt hívek hiánya miatt a bigott, keményvonalasabb tagok maradtak a közösségekben, zárványokat létrehozva, tágítva a szakadékot hívő és nem hívő között, ami elrettentő hatással van a későbbi tagok esetleges csatlakozására. Arról nem is beszélve, hogy ráerősítenek a sztereotípiákra.

Persze nem a „függetlenobjektív” baloldali elit viselkedése tehető kizárólagos felelősévé az ország elvallástalanodásának, hiszen a jóléti társadalom, az eszme nélküli világ, a természettudományok rapid fejlődése, az azokba vetett hit, valamint a rendszerváltozásban való általános csalódottság mind hozzájárult e tendenciához, kiegészülvén azzal a sajátos körülménnyel, hogy a magyarok esetében a nemzeti hovatartozás az identitásában megelőzi a vallást, sokvallású népről lévén szó. A presztízs mégis marginális kérdés.

 Így jutottunk el 2010-ig, amikor a Fidesz elsöprő többséggel választást nyert. Az egykoron liberális formáció  sikerének kulcsa a korábbi szocialista kormányzat politikájával, eszmeiségével való tudatos szembehelyezkedés volt. Ennek sarkalatos építőköve volt a kereszténység. Hálás téma ez, hisz remek identitáspolitikai alapanyag, van egy nem elhanyagolható méretű tömeg, akik személyesen érintettek, tekintélyes hányaduk biztos szavazót jelent.

A párt keresztény(konzervatív) elveinek hitelesítéséhez szükségük volt az egyházak támogatására. Lassan, de biztosan sikerült behálózniuk az egyházakat, azok vezetőit, akik anyagi juttatások, valamint társadalmi megbecsülés és politikai befolyás kecsegtetésének ellenében biztosították támogatásukról az állampártot. Garantált nyilvánosság, magasabb presztízs, eszméikkel rezonáló kommunikáció, bőséges pénzbeli támogatás, a  hittan kötelező tanítása, intézmények tömegeinek egyházi tulajdonba juttatása, ráadásul a KDNP-n keresztül politikai hatalomból is kijutott nekik. Mindez túl szép, hogy igaz legyen.

Elsőre a Horthy-korszak valláspolitikájára hajaz mindez; kormányzásuk korai éveiben valóban nagy volt a hasonlóság. A két világháború között a vallási élet Magyarországon azonban valóban prosperáló, tömeges jelenség volt, a hitközségeken felül számos egylet, szervezet működött, szinte kivétel nélkül mindenki tagja volt valamelyiknek; a neobarokk társadalomból kifolyólag a papság pedigg igen nagy közvetlen befolyással és hatalommal bírt az ország kormányzásában, nem szólva a kezükbnen lévő hatalmas vagyonról. Akkoriban ténylegesen hívő keresztény országról lehetett beszélni, a vallás a mindennapok részét képezte, az egyházak általános megbecsültséggel bírtak.

 A kereszténységből következett az identitáspolitika.

Napjainkban egészen más a helyzet. Tényszerű, hogy a lakosság 50%-a vallja magát valamely egyház tagjának (27% nem válaszoltak, a teljesség kedvéért), ebből aktív templomba járók 16-8%-ot tesznek ki, annak is jó része öreg. Ilyen adatok mellett keresztény országról beszélni, arra identitáspolitikát felhúzni nem csak, hogy hiteltelen, ráadásul komolyan vehetetlen, egyenesen hazug.

Jelen esetben az identitáspolitikából következik a kereszténység.

Van egy vallástalan – talán az ateista jelző sem lenne túlzás – ország, hagyományait, kultúráját csupán nyomaiban őrző népességgel, alig létező vallási mozgalmisággal. Ennek következtében gyenge az egyházak társadalmi és gazdasági pozíciója. Irányukból létezik egy igény presztízsük, régi fényükk renoválására. A jobboldal (vagy ha úgy tetszik, trollkurzus) politikai identitásának pedig szerves része a keresztény-konzervatív világnézet, legalábbis annak hirdetése. Egybevágó érdekeik révén borítékolható volt szorosabb együttműködésük, ami pozitív fejlemény is lehetne, csakhát az örökbecsű közmondás értelmében, miszerint csak a szándék a fontos, jelen esetben is ezen banánhéjon hasal el a dolog.

Az egyházak érzékelvén, hogy jövőjük erős eufemizmussal élve is meglehetősén kétes, érthető módon bármit megtesznek e folyamat ellensúlyozása végett. Ehhez pedig pénz kell és hívek. Itt jön a képbe a vezetés: távol álljék tőlem a mások feletti ítélkezés, de a NER-elit mértéket nem ismerő urizálása, képmutatása, fösvénysége, mohósága nyomán nem sok hitelt adnék keresztény-konzervatív „jóemberekedésük” gesztusainak. Az egyházak asszisztenciája azonban igazolja őket.  És talán itt kristályosodik ki a bevezetőben felvezetetett párhuzam.

A búcsúcédula demonstrálta adott személy teljes vagy részleges bűnbocsánatát, egyben bizonyosságot adott a tranzakcióról. Ellenértéke a pénz volt, nem a vezeklés, hatalom megőrzéséért bocsáttatták áruba a pápai kegyet. Amikor ismert egyházi személyek uszítanak szexuális és nemi kisebbségek ellen, amikor választásokat megelőző vasárnap a prédikálószéken a lelkipásztor bizonyos pártok melletti voksra szólít fel, vagy amikor egyházi vezetőket audiencián fogad a miniszterelnök, azzal mind a kormány propagandáját hitelesítik. A tranzakciók ellenértékei megszámlálhatatlan presztízsberuházásban, az amerikai bibliaövezteből importált mozgalmak (pro-life, családvédelmi aktivizmus) meghonosításában - melyek éppen annyira kompatibilisek a magyar társadalommal, mint vízidisznó a pirájával -, Eucharisztikus kongresszus szervezési jogában nyilvánul meg.

  Rendszeresen a baloldali szekértábor szemére vetik, hogy csak felületes fogalmuk van a hithű emberekről. Nagyobb baj, hogy a jobboldal sem lát túl a sztereotípiákon. Pontosabban nem akar. Merthogy amíg csak az általuk megidealizált keresztényeknek gyártanak politikát, addig érdemben nem kell számot adniuk cselekedeteikről, valós szándékaikról. Elég, ha beküldenek a Hír TV stúdiójába néhány keresztény-fundamentalistát, akik minden, szűkre szabott látókörükön kívül eső gondolat hallatán Greta Thunberget megszégyenítő sipákolásba kezdenek. A Fidesz-szavazó pedig máris megbizonyosodhat róla, milyen vallásos ország is ez.

 Ennek kárvallottjai éppen azok, akikről a kampány elvileg szól. Az igaz hívők, a mérsékelt, ám annál nagyobb tömeget képviselő vallásosak, akiknek a hangos ultrakonzervatív kisebbség miatt kell szégyenkezniük. Tegyük fel a kérdést: jelenleg valóban prosperálnak az egyházak és a vallási élet? A jobboldali nyilvánosság demonstrálásából így tűnhet, a baloldal is ennek ad hitelt az egyházak folyamatos démonizálásával. Csakhogy az ország vallásosságának vehemens bizonygatása pont, hogy ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Az igazság az, hogy a hitközségek folyamatosan erodálódnak, mely folyamatot a klérusok jelen döntései csak felgyorsíttják, hisz azt mutatják, számukra a világi hívságok, legyenek azok kézzelfoghatók, vagy elvontak, előbbre valók a bibliai tanításoknál. Mintha elfelejtettek volna szakrális vezetők lenni…

A hit egy személyes, bensőséges dolog, rengeteg tanulás, önismeret, alázat, türelem szükségeltetik elsajátításához, kialakulását nem lehet külsődlegesen előidézni, az egyház hatalmasságának hirdetésével, templomépítésekkel, erőfitogtatással. Belső tényezőkön múlik, így egy tömött bazilikában celebrált húsvéti mise éppoly katartikus élmény lehet, mint egy eldugott zempléni zsákfalu harminc-férőhelyes kápolnájában tartott Istentisztelet hét fővel.

A hatalom már megváltotta a maga búcsúcéduláit, már csak az a kérdés, hogy ez Isten ítélőszéke előtt is megmenti-e őket a purgatóriumtól?