Oroszország Ukrajna elleni offenzívájának egyik ürügye az ország demilitarizálása és „nácitlanítása” volt. Ennek morális helyénvalóságáról elemzések garmadája született, így e téren nem kívánok pálcát törni. Azonban felszínre hozott egy mindinkább aktuális témát – mégpedig a nacionalizmus jövőjét Európában. Meghaladott világnézet vagy az utolsó remény az Öreg Kontinens régi fényének visszaállítására? Írásomban ezt járom körbe!

Milyen ország Ukrajna? Erőteljes eufemizmussal élve is "érdekesen" meghúzott határok között létező hely, államiságának előzményei nem egyértelműek, nyelvileg, kulturálisan ezer szállal kötődnek az oroszokhoz. Az ukrán nép a történelem sajnálatos alakulása miatt nem tudtak kibontakozni. A nemzetté válás folyamatában még az első lépcsőfokokat lépik, keresik az identitásukat, emiatt az utóbbi időben előretört az ukrán nacionalizmus; megszaporodtak a szélsőséges nacionalista megnyilvánulások, elsősorban az orosz kisebbség ellen. (Az ország lerohanása mindezek ellenére sem volt indokolt.)

Ukrajna helyzete az Európában uralkodó nacionalizmusok leképeződése. No de milyen típusai vannak a nacionalizmusnak?

Nacionalizmus nyugaton, nacionalizmus keleten

Nyugati típusú nacionalizmus az indivídum szabadságán, jólétén alapszik, minthogy független államisággal is rendelkező államok nemzeteinek ideológiája volt. Ezen országokban a személyi jogok messze privilegizáltabbak a közösségi jogoknál. A nemzet itt inkább valami ernyőfogalom adott állam összes lakójára, állampolgárára. Benelux államok, Franciaország, Skandinávia, tengeren túl Kanada, USA erre remek példa.

Keleti típusú nacionalizmus ezzel szemben a közösségi jogokat helyezi előtérbe, nagyon gyakran az individuális szabadságjogok kárára. Jellemzően birodalmak árnyékában született kis nemzetek sajátja ez, tipikusan ilyenek Köztes-Európa államai. „Sehonnai bitang ember/ Ki most, ha kell, halni nem mer/ Kinek drágább rongy élete/ Mint a haza becsülete” – Petőfi Sándor, Nemzeti Dal (részlet).

A nyugati típusú nacionalizmusban az én, keleti típusú nacionalizmusokban pedig a mi tudat rögzült.

Létezik a nacionalizmus két típusának definiálásában egy olyan megközelítés is, mely szerint emberek egy csoportjának a már meglévő tradíciói, sajátosságai közös nemzettudat kialakulásához vezetnek; ők később nemzetállamot alapítanak; ez a keleti típus. A nyugati típusban ezzel szemben, emberek meghatározott csoportja egy nemzetállamban él együtt, közös értékek, hit alapján, gyakran törvényi keretek közé emelve ezt; a nemzet jellegzetességei, tradíciói csak ez után alakulnak ki, ahogy a közös értékek, elvek lehetővé teszik a különbözőség tiszteletét.

Utóbbi mézédes ábránd, csakhogy a gyakorlat azt mutatja, hogy nyugaton mindig egy domináns nemzet/népcsoport volt az uralkodó, mely a többi, kisebb-nagyobb népcsoportot asszimilálta.

Erre kiváló példa, hogy Franciaországban nem engedélyezik a kisebbségi nyelvek kutatását, Kanadában az indiánok nyelvi-közösségi jogait módszeresen félresöprik, de akár idehozhatnánk a katalán népszavazás ellehetetlenítését is. Vagy, hogy Svédországban egészen a XXI. (!) századig asszimiliációs politika folyt az őshonos kisebbségekkel szemben, míg a világ különböző részéről érkezett bevándorlók kultúrájának megőrzéséért mindent megtettek. A nyugati országok őshonos kisebbségeikkel szemben mutatott attitűdjének jellegzetessége, hogy nem tekintenek e nemzetiségi/etnikai csoportokra közösségekként, csupán mint személyek halmazára. 

Van valami különös bája annak, hogy épp a felsőbbrendűségi komplexusuktól túlfűtötten emberi jogokról mindenkit is kioktató, multikulturalizmust vehemensen támogató, bevándorlócélpont nyugati államok azok, akik őshonos kisebbségeiket módszeresen elnyomják.

Kusza csomó, ellenben közel sem feloldhatatlan. A nyugati nacionalizmusokban, amennyiben adott ország állampolgára vagy, akkor egyúttal a nemzethez is tartozol, etnikai-nyelvi hovatartozástól függetlenül. Homogén egységként kezelik a nemzetet, de ha kisebbségiként egy ilyen közegben szeretnél nyelvi jogokat, azt már a többletjogként könyvelik el, hisz a állampolgárként, a nemzet részeként minden jogod biztosított. Ha viszont külföldről jöttél, kultúrád, szokásaid tiszteletben tartása az integrációdat, beilleszkedésedet hivatott segíteni; egy idő után úgyse lesz szükséged közösségi jogaidra, minthogy olyannyira tökéletesen beilleszkedtél.

S ennél a pontnál mond csődöt a bevándorlók integrációja nyugaton. Ugyanis ezen országok vezetése képtelen közösségként tekinteni a bevándorlók csoportjaira, mindenütt csak az indivídumot látják. Ez kialakít bennük egy naiv elképzelést arról, ha elhalmozzák a bevándorlókat a jóléti társadalmak vívmányaival, szükségképpen beleolvadnak a többségi társadalomba. Csakhogy a bevándorlóknak a jóléten kívül egyéb szükségleteik is vannak; pusztán jóléti intézkedések épp, hogy beilleszkedésük ellen dolgozik. (Még mielőtt az internet népe virtuális kardélre hányna, sietve leszögezem, hogy itt elsősorban nem a muszlim bevándorlókról, hanem a kelet-európai, balkáni jövevényekről beszélek.)

Ilyenformán meg lett válaszolva ama felvetés is, hogy a nacionalizmus lehet-e az individualista társadalmak kihívója. Amit nyugaton mi a nacionalizmus szöges ellentétének látunk, az valójában ugyanazon ideológia szélsőséges megjelenése. Az individualizmus ellentéte a kollektivizmus, ami nem szinonimája a kommunizmusnak. 

A nyugati típusú nacionalizmus pompás táptalaja a fogyasztói társadalomnak – ha éppen nem okozója. Ennek leginkább saját kultúrájuk látta kárát. Meglehet, hogy nyugaton kevésbé konzervatívak atekintetben, hogy mely alkotásokat veszik be a nemzeti kultúra díszes panteonjába, de mintha a túlzott liberalizmus visszájára fordulna. Egyre több „meg nem értett zseni” ad ki a kezei közül illedelmes szófordulattal élve is véleményes alkotásokat; számos mű mintha pusztán az alkotás cselekményéért jött volna létre. Filozófia, érzelmek, értelem, szellem - úri csacskaságok.

Csakhogy a nyugati államok belesüppedve a hatalmuk és jólétük adta biztonság komfortos selyempárnái közé, elhitték, hogy mindenkit képesek magukba olvasztani. Bebizonyosodott már, hogy ez távolról sincs így, s amennyiben nem nőnek fel a feladathoz, úgy őket fogják bekebelezni.

Mi a helyzet keleten?

A hányattatott sorsú Köztes-Európa a nagyhatalmi politika játszótere volt; sok, kis létszámú népcsoport a germán és keleti szláv népek közé ékelődve dacolt a történelemmel. Ez megerősítette bennük az összetartozás tudatot. Azokban az országokban, ahol a keleti típusú nacionalizmus uralkodik ott a közösségi jogok vannak előtérben, míg a személyi jogok háttérbe vannak szorítva. Ott közösségekben gondolkodnak, s ha valaki személyes jogait szeretné érvényesíteni, azt adott egyén többletjogának könyvelik el. (Az, hogy a keleti államokban a személy jólétére mennyi anyagi forrás áll rendelkezésre, teljesen más tészta.)

Mivel keleten kevésbé hangsúlyosak az individuális jogok, így a fogyasztói társadalomnak se képez oly termékeny táptalajt. A szovjet blokk áruhiánya, nélkülözése miatt a nyugati, fogyasztói társadalmak árubősége a szabadság, biztonság, terhes múlttól való szabadulás jelképéé vált. Kelet-közép európai nem a fogyasztás puszta élvezetéért, hanem az esetlegesen eljövő vészterhes idők eljövetele miatt halmozza fel anyagi javakkal raktárait.

Minthogy Köztes-Európában kis nemzetek nagyhatalmak uralma alatt voltak, számukra a nyelv, nemzeti kultúra lett az első számú identitásformáló tényező. Úgy is óvják, mint a Herendi-porcelánt! Ez alapvetően jó, mert a kulturális örökség ápolása valamennyi nemzet fennmaradásának fontos eleme – de Kelet-közép Európában mintha csak ezt végeznék el, s elfeledkeznének új dolgok teremtéséről. Egy elfeledett múzeumban töröljük le a port Balassi műveiről, Munkácsy képeiről naponta szedjük le az ökörnyálat, a Nyugat kiadványai lassan megsárgulnak állványukon árválkodva. Mindezeket félhomályban mutatjuk meg a közönségnek, nehogy a nap sugarai kárt tegyenek a tárgyakban.

Magától értetődő, hogy a múlt nagyjaihoz hasonlítjuk a modern idők alkotásait, de észre kell venni, hogy a folyamatos múltba révedéssel elfeledkezünk a jelenről, s ami talán még rosszabb, a jövőről. Ez pedig nem a legideálisabb perspektíva egy fiatal számára.

Ezen köztes-európai országokban a kisebbségek jogai jobban érvényesülhetnek, ugyanis csoportokként tekintenek rájuk, így például nyelvi jogok és önrendelkezés tekintetében nagyobb lehet a mozgásterük – ezzel persze nem állítom, hogy mindenhol a nemzeti/etnikai kisebbségek jogainak védelmét tűzte zászlórúdjára a vezetés. (Lásd még: határon túli magyarok.) Mindenesetre megfigyelhető, hogy keleten legalább elismerik a kisebbségek közösségként való létezését.

Ukrajnában is a keleti típusú nacionalizmus uralkodik, azonban jelentős orosz kisebbsége van, az orosz nyelv is széles körben elterjedt. Ez egy alapvető ellentmondást képzett az identitását kereső nemzetben. Ehhez jött az is, hogy az ukrán nép körében elterjedt nacionalizmust a vezetés is gerjesztette, amiről tudott, hogy rossz véget ér. Az ukránok esetében egyelőre nemzetről is nehézkesen lehet beszélni, mivel még nem mentek végig a folyamaton, de érdekes megfigyelni egy nemzet születését. A kívülről érkező támadás mindenesetre hatékony katalizátor egy nép nemzetté kovácsolásában. A kérdés csak az, hogy lesz-e majd mire építkezni.

Nagyító alá helyezve Európát megfigyelhetjük, hogy valamennyi államalkotó nemzete más utat járt be, ebből kifolyólag nem ugyanazon a fejlettségi fokon állnak a nemzetté válás folyamatában. Vannak nemzetek, melyek már rég túlhaladtak nacionalista kereteiken, mások egy nacionalista-kollektivista hibridben élnek, megint mások még csak formálódnak. Ebben a helyzetben az etnikai konfliktusok óhatatlanul megjelennek – főleg ha felelőtlenül, tervezőasztal mellett húzzák meg a határokat.

„Mi a nacionalizmus jövője Európában?” – tetettem fel a kérdést bejegyzésem címében. A választ földrajzi, történelmi és társadalmi tényezők összessége határozza meg. Napjainkban sokan tartják a nacionalizmust elavult ideológiának, pediglen egy lehetséges perspektívát jelenhetne az Öreg kontinens számára. Bár voltaképpen lényegtelen, hogy mely ideológiai irányzat uralkodik.

Ami igazán számít, hogy mind az individuális mind a kollektív jogok érvényesüljenek, másképp nem lehet jól funkcionáló társadalmat építeni.