„Azt hiszed  a te életed nehéz? Harmadikos gimnazista vagyok és 46-os Nike-t hordok. FÉRFI 46-os Niket!”

Ezzel a felütéssel veszi kezdetét a 2019-es „A magas lány” c. film. Régóta terveztem egy élménybeszámolót a Netflix eme állatorvosi lováról, s mivel megérkezett a második része, adott az alkalom.  (Írásom mindkét rész cincálmányát tartalmazza.)

185+ cm magas képviselőjeként a nőnemnek úgy éreztem, eljött az én időm, végre megjelenítik a minket érintő problémákat. Aztán megnéztem a filmet…

Filmünk főhőse, Jodi egy magas lány. Kedves, félszeg, visszahúzódó, testméretéből fakadó komplexusát szovjet nehézipari munkásokét idéző szettekkel próbálja orvosolni, indokolatlan mennyiségű tornacipőben, mintha magas nők kizárólag munkavédelmi szaküzletekben találnának ruhát maguknak. Barátja egy sztereotipikus nagyszájú fekete csaj, Fareeda, valamint egy barátságzónában tartott hiperaktív hülyegyerek, aki olymértékű hasonlóságot mutat Jordi el Niño-val, hogy a továbbiakban ezen a néven fogok rá hivatkozni, minthogy személyiséget amúgy is elfelejtettek írni neki.  Irritáló családja sem tesz jót az ember idegeinek.

„Jordi – A legtöbb fiú is alacsonyabb nálad
Jodi: Elég kicsi a piaci rés
Jordi: Hidd csak el, beférnék abba a résbe!”

Eléldegélne így addig, míg megérkezik az apokalipszis négy lovasa; helyettük azonban csak a svéd cserediák, a főhősnőnknél magasabb Stig libben be az ajtón. És innentől az író mintha bevett volna két adag exctasyt három adag energiaitallal, teljességgel elengedve a történet fonalát. A forgatókönyv oly dinamikus, mint EKG görbe ventikuláris fibrilláció idején. Indokolatlan, a végkifejletre semmilyen hatást nem gyakorló mellékszálak, fölösleges jelenetek, logikátlan történetvezetés, pornós dramaturgia. Sosem gondoltam volna, hogy valaha negatívumként hivatkozok arra, ha egy cselekmény kiszámíthatatlan, jelen esetben ez viszont nem csavarokat, hanem szimplán logikátlanságot tartogat.

Itt jön a kérdés, hogy hogyan ábrázolja a magas lányok problémáit a film? Habár voltak mozzanatok, melyekben magamra ismertem, alkalmasint fel is kacagtam, általánosságban a felszínesség sekélyesében gázol. Minthogy sem a rendező, sem az író nem magasak (utóbbi kifejezetten alacsony, 1,5 m magas), így nyilván nem sok ismeretük lehet a magas lányok életéről. Információikat minden bizonnyal a „magas nők mindennapi gondjai” jellegű mémsorozatokból szerezhették; a maradékot sztereotípiákból építkezve hozzáköltötték.

Még csak a statisztika és antropológia végtelen útvesztőjében sem kell elveszni, ha meg akarjuk állapítani, miért jeleníti meg rosszul a magas lányok problémáit „A magas lány”. Említettem volt, hogy a készítők főleg saját fantazmáikat vitték vászonra, olyan irreális, már-már abszurd jeleneteket generálva, mint mikor az egyik nyitósnittben az apja elviszi lányát gyerekorvoshoz, hogy meddőséget okozó hormonkezelésnek vessék alá, csak, hogy ne legyen magas. Aztán ugyanez az apa nem érti, miért nincs a Jodinak önbizalma.

Másik „kedvenc” jelentem az, midőn Jordi a svéddel való családalapítás lehetséges kockázatairól értekezik:

„…Beleszeretsz, együtt mentek főiskolára, összeházasodtok, teherbe ejt téged. De ha majd összeadódik a te colos géned és az ő colos génje, akkor olyan nagy lesz a magzatod, mint egy átlag feletti görögdinnye. Oké? És az azt jelentené, hogy császárral jön világra, a csapóajtón. Mondd csak, te komolyan azt akarod, hogy heg éktelenkedjen a csodálatos testeden? Mert tudod… biztos ez vár rád.”

Szükségtelen ecsetelni mi a baj a fenti mondatokkal. És ezek még csak az első 15 percben voltak! Általában ilyesféle jelentek uralkodnak, amik sértők a magasakra nézve, mert tárgyiasítják őket, sértők a férfiakra nézve, mert szűklátókörűnek és begyöpösödöttnek mutatják őket, és sértők a társadalomra nézve, mert butának kirekesztőnek állítják be.

Az is fura, hogy ebben a filmben két főszereplőnket leszámítva mindenki egy magasságú, 160-165 centi körüli, mintha valami gyártósorról kerültek volna a film világába. Valószínűbb a tudatos rendezői döntés, csakhogy ezzel főhősnőnk nem 185, inkább 205 centinek tűnik.

Az etológiában létezik a szupernormális inger fogalma, mely egy átlagosnál erősebb választ kiváltó kulcsingert jelent, ilyen például a paradicsommadár hímek ékes tollazata, a tüskés pikó hímek számára a piros szín – és igen, egy kirívóan magas nő látványa is. Ilyenkor az agyban alapvetően pozitív folyamatok játszódnak le, ősi, evolúciós regiszterek szólalnak fel az ellenkező nemben, jelezve, hogy potenciális partnerük utódnemzésre érdemes. A törzsfejlődés ugyanis az útkeresésről, kísérletezésről szól, ahogy adott faj lehetőségeihez mérten a legjobban kíván alkalmazkodni környezetéhez. Ennek fényében a nagy magasság inkább előny.

Az már csak ósdi társadalmi beidegződés, hogy a nőnek alacsonyabbnak kell lennie egy párkapcsolatban.

Nem mellékes információ, hogy inkább a nőknek van arra igénye, hogy alacsonyabbak legyenek partnerüknél; ráadásul kutatások bizonyítják, hogy ők nagyobb magasságkülönbséggel érzik komfortosan magukat, mint hímnemű társaik. (Előbbiek 21 cm-t, utóbbiak 13 cm-t írtak ideális különbségnek.) Mindezeket teljesen figyelmen kívül hagyja a film.

„A magas lány” mondanivalója a saját árnyékunkon való túllépést, önmagunk elfogadását hangsúlyozza. Szép üzenet, megvalósítása felemás. Ugyanis a film katarzisában Jodi rúdtáncos platform magassarkúban (!) fellépdel a színpadra egy iskolai bálon, ahol a világ magas női nevében mond beszédet az önmagunkkal kötött békéről. Főhősnőnk sikeresen megbékélt önmagával, majd tapsvihar közepette távozik a teremből. Elismerem, ez a jelenet valóban felemelő, jól összerakott volt; külön tetszett, hogy nem a hagyományos nagyestélyibe csomagolták , hanem egy nadrágkosztümbe, mintegy nyomatékosítva, hogy már tényleg nem foglalkozik a társadalmi konvenciókkal. Ha ki is lóg a többségből, emelt fővel teszi azt.

Amennyiben itt felvillanna a „The End” felirat és legördülne a stáblista, egy szavam nem lenne a végkifejlettel kapcsolatban. Azonban van még egy jelenet, mely teljesen elrontja annak emelkedett mivoltát. Főhősnőnk ugyanis összejön Jordival egy romantikusnak beállított, ellenben roppantmód kínos jelenetben. Félreértés ne essék, nem a magasságbeli különbséggel van itt a baj, hanem, hogy Jordi a film egészében egy önző, manipulatív, ráadásul szánalmas figura volt, aki mindig Jodi vágyainak, érdekének ellenében cselekedett, kizárólag magára gondolva. Folyamatosan építette le annak a nőnek az önbizalmát, akit elvileg szeretett, kihasználva szeretet és elfogadás iránti vágyát. Ezek után aligha lehet happy endről beszélni.

A tejesládás húzása a valóságban egy hatalmas orrba vágást érdemelne (egy ilyenre áll föl, hogy megcsókolhassa szíve hölgyét), ami igazán belevaló lépés lett volna a filmtől. Azért nem működik, mert azt mutatja, hogy Jordi sem lát többet Jodiból, mint a magas lányt. 

Egyébiránt tetszett volna ez a megoldás, hisz az alacsony fiú az elfogadást, túllépést, a magas Stig a tagadást, régi önmagához való ragaszkodást jelképezi, míg Kimmy, Jodi szekálója pedig a be nem teljesülhető vágyakat személyesíti meg, hogy valaki más legyen.

Az is könnyen meglehet, hogy csak én projektáltam túl sok mindent a filmbe, bár jómagam még a „Tokyo Gore Police” c. Japán hentelős horrorban is képes voltam térdig érő mélységű mondanivalót felfedezni. Mert minden hibája ellenére mégis összeáll a kép, igazi kikapcsolódást nyújt.
.

Ezek után nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehetne e tolkieni méretűnek távolról sem nevezhető történetet folytatni. Ha komplexebb nem is lett, mégis sikerült kreatívan továbbvinni a sztorit, ráadásul az előző rész közhelyes üzeneténél egyedibb mondanivalót ad át a nézőnek.

Három hónappal első filmünk után vesszük fel az események fonalát; Jodi és Jordi még mindig nagyon kínos párost alkotnak, semmiben sem illenek össze, ennek ellenére mindenki úgy néz rájuk, mint egy álompárra. Szabó Pétert idéző motivációs beszéde után főhősnőnk népszerű lett, életének jó szakaszát éli, irritáló pasija öribari lett még irritálóbb apjával. Egy szép napon szereplőválogatást hirdetnek iskolájukban, mert musicalt rendeznek, melyben Jodi (valahogy) megszerzi a főszerepet, mely új kihívást állít elé: képes lesz-e új szintet lépni, merni kitűnni valamiben?  

A filmek többsége az elfogadás metódusát tárgyalja végig, arra már nem fordít figyelmet, hogy mi lesz azután, hogy az alany megbékélt önmagával, így ama hamis képet kialakítva, hogy az elfogadás után már nincs szükség önismeretre és tanulásra. Pedig pont, hogy utána következik az igazi munka, hogy elfogadásunk tárgyát miként helyezzük megfelelő helyre, hogy különbözőségünk ellenére milyen személyiséget építünk magunknak.

 „A magas lány 2” ezt az utat mutatja be, esetünkben a kihívás nem csak belső, de külső tanulási folyamatot jelent, ami viszont ebben a formában megugorhatatlannak tűnik. Előző részünkben utalások voltak Jodi zenei tehetségére, főszerepet vállalni egy színdarabban azonban egészen más tészta. Eleve erőltetett volt, ahogy felvették – mármint félreértés ne essék, valóban felemelő volt a bálon előadott beszédje, de az teljesen más képességeket igényel, mint egy zenei mű főszerepét elvállalni. A darab rendezője másként gondolja, szerinte egyetlen színpadi szereplés bizonyítja főhősünk rátermettségét, így a többi ígéretes szereplő ellenére őt választja, mert a forgatókönyv szerint így kell lennie és kész. A logika úgy tűnik most is nyaralni ment.

Annak rendje és módja szerint bénázik is a próbákon, minden lehetséges és lehetetlen hibát elkövet, kezdve a szöveg elfelejtésétől egészen a zongora elrontásáig. A történet nagy talánya, hogy miért nem rúgták ki azonnal. Görcsöl is főhősünk rendesen, mely a végén pánikrohamokban csúcsosodik ki.  Csekély okkal merül fel a kérdés, hogy rendezője miért nem gondolt arra, hogy kezdőt tán nem lenne ildomos ily nagy nyomás alá helyezni. Mintha pár lépés kimaradt volna. Ez már csak azért is fura, mert pár jelenettel később profi táncosként parádézik egy elhagyatott, módfelett rémisztő aurájú játszótéren.

Az sem segít rajta, hogy egy belső hang demotiváló frázisokat dalol neki, amitől lassan magába keríti az őrület. Nagy feladat lesz elhallgattatni. (Spoiler: el fog.)

Azt viszont meg kell adni a filmnek, hogy a magas nők problémainak megjelenítésében határozott fejlődét mutat. Az első részt végigkísérő irracionalitás talajáról oly gyakran elrugaszkodó formulákat itt elhagyták, és valós szituációkat mutattak be. Az említett próbamontázsban megjelenik a nagy testmérettel járó mozgáskoordináció nehézségei, a tér eltérő érzékelése.

Magamra ismertem, amikor egy fagylaltos stégnél beverte a fejét az alacsonyra helyezett lampionokba, majd ugyanezen jelenetben Jordi kikel magából, amiért megkérdezték szíve hölgyétől, hány centit ér el. Mert, ahogy nem ildomos megérdeklődni egy nő súlyát, úgy a magasságát se.

„Egész életedben a külsőd alapján ítélnek meg, és most te teszed ezt velem!”

Különösen vicces volt, amikor a svéd szépfiú nővére megérkezik, s Jodi egy másik magas lány képében konkurenciát kap. A féltékenység, ami kiült a színésznő arcára felbecsülhetetlen volt. Amikor valaki hozzá van szokva, hogy egész életében az emberek feje fölé magasodik, valamiféle dominanciatudat alakul ki benne; ha ez megtörik, feléleszti a versengési ösztönt.

Érdekes rész volt, amikor az egyik nevéresememlékszem szereplőtársával majdnem összejön (egy időre szétmentek Jordival, ami a legjobb, ami történhet vele), s a fenti idézetet nekiszegezi. Randipartnere ugyanis kövér kisfiú volt, noha sikerült tinédzseréveire lefogynia, lelkében még mindig az a duci gyerek. Jodi viszont nem lett időközben alacsonyabb, ami arra inspirálja, hogy ő is lépjen túl saját árnyékán. Mintha csak saját múltjával találkozott volna…

Karakterek terén is tapasztalható némi előrelépés. Továbbra is iszonyat idegesítő mindenki – mely elsősorban a forgatókönyvíró mulasztása – de a főbb szereplőknél érezhetően visszavettek, így például Jodi barátnője egészen szórakoztató volt, ráadásul ő hozta a film egyetlen működő szerelmi szálát, a meglepő párosítás ellenére.

Merthogy Jordi és főhősnőnk kapcsolata továbbra is mérgező, semmiben nem illenek össze, a környezetükben valahogy mégis mindenki egy álompárnak vizionálja őket, pediglen Jodi még a felmosóronggyal is összeillőbb párt alkotna. Totál következetlen szakításuk, majd újbóli összejövetelük is csak a játékidő kitöltése végett kellett.

Legfőbb problémám a második résszel maga a főszereplő, Jodi. Olymértékben befolyásolható, jelentéktelen, csak sodródik az eseményekkel, hogy saját történetének mellékszereplőjévé avanzsál, mindenki más jelenléte sokkal erősebb.

Összegezvén, „ A magas lány” egy néhol idegesítő, logikátlan, de jobbára ártalmatlan, kedves alkotás, mely tele van szívvel. Esetlen, mint egy tapasztalatlan tinédzser, de pont ettől szerethető.