Meg akartam nézni az „Elxrtuk” címmel ellátott izgalmas politikai thrillert, de mivel hozzám hasonlóan emberek tömegei kíváncsiak az ötvenes évek óta elsőként megjelent propagandafilmre, kénytelenvoltam beérni a Diana hercegnő legújabb életrajzi filmjével. Vérbeli királyi fürkészőként (róluk készült írásom olvasd itt) szinte már kötelességemnek éreztem megtekintését.

Amikor az első hírek befutottak, hogy Kristen Stewart fogja alakítani Dianát, a rojálvacsör közösség egy emberként hördült fel blaszfémiát kiáltva. Mert valóban. Rizikós vállalás a világ által még halála után 25 évvel is körülrajongott, szeretett hercegnő szerepét az óvatosan fogalmazva is megosztó színésznőre bízni. De pont emiatt zseniális húzás is. (Meg hát nem kevésbé merész vállalás párhuzamot vonni Boleyn Anna és az ő sorsa között.) Hiszen Diana önmagában ellentmondásos személyiség volt, idealizált, szinte éteri, miközben gyarló, bűnös lélek volt; tragédiáját is a róla kialakított, éteri kép okozta. Ez a kontraszt eleve pikáns ízt ad a karakternek, de a véresszájú fürkészek pocsék alakításba vetett minden bizalma… nos, egyelőre csak annyit írhatok, jól állt neki a szőke paróka.

Megjelenése utáni kritikák mind az egekbe magasztalták Pablo Larrain (a rendező) művét, minden egyes képkocka minden egyes négyzetmilliméterét agyon dicsérve, hogy már a következő „legjobb film” Oscar kategória díjazottját vizionálják. Lelkesedésüket azonban le kell törnöm: ennyire azért nem korszakalkotó mestermű. Egyszerűen egy jó film. Elgondolkodtató, magával ragadó, szerethető, érzelmes. Pátoszos.

Történetről nem, csak történésekről lehet beszélni, amik egy három napos karácsonyi családi összejövetelt jelentenek, s legalább megbizonyosodhatunk róla, hogy a karácsony egy királyi család idegeit is kicsinálja. A forgatókönyv felépítése olyan, mintha a filmnek csak az utolsó felvonása lett volna megírva, s ettől a nyitójelenet rögtön beránt az események sűrűjébe. Ezt Diana hercegnő esetében megengedhette magának a rendező, mert egyfelől, az ő történetét még a bolygónkat figyelő űrlények is ismerik, s éppen emiatt rengetegszer feldolgozták életrajzát (zömében kétes minőségű tévéfilmekben), így szükségtelen volt még egy alkalommal elmormolni a Diana-mítosz kötelező zsoltárait. Egy szenvedéstörténet csapongó, zabolázatlan betetőzéséhez van szerencséje a nézőnek.

Életrajzi művek mindig az alany karakterét hivatottak közel hozni a befogadóhoz, új megvilágításba helyezve azt, mégis hiteles képet adva róla. Ebbéli feladatában jól teljesített a Spencer, mert a megszokott narratíván – a házasságát csapdának érző melodrámai karakter fellázad a rideg királyi család begyöpösödött szabályai ellen – csavar egyet, s egy idegösszeroppanás szélén álló, súlyos mentális problémákkal küzdő, esendő főhős vívódását követhetjük figyelemmel. Természetesen jelen van a hercegnő bulimiája, amit végre valahára nem illedelmes vécé feletti visszafogott krákogással ábrázoltak, hanem premier plánban látható a nyálka, a mocsok, így sokkal átélhetőbb a vele együtt járó szégyenérzet is. Ennél is fontosabb, hogy a kiégés állapotát is hitelesen jeleníti meg, rávilágítva, hogy ha valahol felmerül az önbántalmazás, ott már egy előrehaladott folyamatról van szó, azonnal lépni kell. Mindemellett nem akarja szentként bemutatni – filantróp tevékenységére is csak utalásokat tesznek – s főleg gyerekivel való interakcióin keresztül karakterének árnyoldala is megjelenik, ahogy a boldogtalan házasságban fiait használja „pótszerként”. Különösen fájdalmasak voltak azok a jelenetek, amikor belevonja a gyerekeit a családdal való konfliktusába, vagy amikor Vilmos a „férj” szerepében csitítgatja kiborulása közben és könyörög neki, hogy menjenek le vacsorázni a többiekkel.

Mindez nem lett volna ennyire hatásos Kristen Stewart remek alakítása nélkül. Ugyan nem győzött meg arról, hogy ő lesz a következő Sarah Bernhardt, de meg kell hagyni, az Alkonyat szériából ismert szájtáti Bella Swant végre elfelelhetjük. Látszik, hogy rengeteget készült a szerepére – állítólag fél évig gyakorolta Diana kiejtését -, s hatalmas beleéléssel játszott, leuralva az egész filmet. Minden egyes arcrezdülésén érezni, hogy kivételes alakítást akar nyújtani, csakhogy éppen emiatt játéka néhol túlontúl teátrálisak hat. Amikor pedig a néhai hercegnő manírjait próbálja mímelni, az kifejezetten erőltetett; ilyenkor mintha ki is esne a szerepéből. Mindezek ellenére kihozta a karakterből, amit tudott, lubickolt Diana bőrében.

Az már a forgatókönyv hibája, hogy bizonyos jelentetekben Meg(alom)án Markle rezgéseket adnak át öncélú reakciói.

Gondolok itt például a családi hagyományok alóli kibújásra (értem én, hogy étkezési zavarral a mérlegelés nehézséget okoz, viszont már legalább 10 éve házas volt, így valószínűleg már máskor is átesett rajta), vagy gyerekeinek elszigetelési kísérletei családjuktól.

Alapvető problémám a filmmel, hogy főszereplőjéről ugyan egyedi látószöget kínál, elhagyván az aranykalitkába zárt ártatlan kismadár klisét, de ugyanezt nem teszi meg a többi szereplővel, illetve, ha igen, nem ad elég időt nekik. Példának okáért, Károly herceg ez esetben is a rideg, érzelmileg elzárkózó marcona férj, aki még a gyerekével is inkább egy kiképzőtiszt, mint gondoskodó apafigura módjára viselkedik; minden családtagja megvetően sandít rá, amikor mindenhonnan elkésve utolsóként megérkezik a jelenetbe. Ebből a szempontból a Korona méltán sokat szidott negyedik évada is jobban teljesített, mert rávilágított, ebben a házasságban mindkét fél szenvedett.

Párbeszédet a magyar parlamenti frakciók nagyobb arányban tartalmaznak, mint a „Spencer”. Ugyanis a monodráma fogalmát némileg túlértelmezve végig a főszereplőt látjuk, aki a film nagy részében egyedül van, csinos ruhákban jár fel s alá melegen megvilágított terekbenen (kivéve, amikor rátör az érzés, hogy élete akkor vesz pozitív fordulatot, ha  habos-babos nagyestélyiben nekivág felfedezni egy évtizedek óta lezárt kastélyt, átvágva magát bozótoson, szögesdróton), magában beszél, vágyakozva néz a semmibe. Valójában a film felében teljesen egyedül van, de amikor társaságban van, sem mindig beszél a többi szereplővel, csak tekintetével kommunikál. Meg kell hagyni, utóbbi jelenetek igencsak jól sikerültek. Komolyabb dialógusai csak a gyerekeivel, férjével, főszakáccsal, valamint öltöztetőjével van, akit bizalmasaként állítanak be Károly általi lecserélése (szívtelen fráter) a film egyik fő konfliktusszála, hogy aztán 20 perccel később újra megjelenjen. Ezzel nyilván magányát, elhagyatottságát akarják hangsúlyozni, ami valahol sikerül is.

A végkifejlet, noha az „arisztokrata fehér lány álomvilágából kiszabadulván gyorskaját eszik ” hollywoodi kliséjét veti be, ami bár valóban jellemző volt a hercegnőre, itt mégis negédesnek hat, a korábbi jelenetek fényében. Mintha nem csak ő, de a nézőközönség számára is véget ért volna a „megpróbáltatásokkal teli” hétvége. Hatásvadász eszköze ez a történetmesélésnek.

Voltaképp utóbbi szónál lehet megragadni a „Spencer” kvintesszenciáját. Sokat akar mondani, ennek folyományaként minden egyes képkockába szimbólumokat csempész, a kifejezőeszközök túl direktek, a film kliséktől sem mentes, imígyen túltelítődik a végeredmény, szinte dagályossá válik. Éles kontrasztokkal operál a rendező, például a királyi udvarban még a paradicsomnak is szalutál a szakács, miközben főhősünk még a királynő elé is csak jelképesen térdel le. Teljesen új perspektívából engedi láttatni Dianát, az embert. Akármit is csinált, a rendező elérte a célját.