Jobboldali médiumok és harmadik utas újságírók (Puzsér Róberttel az élen) gyakori vesszőparipái a biztonságos terek (angolul safe spacek). Lelki szemeik előtt felborotvált színes hajú feminácik bőrtangában vonagló melegekkel és transzvesztita előadóművészekkel karöltve küzdenek egy orwellibb világért, ahol a „Meseország mindenkié” kötelező olvasmány óvodákban, náci tiszteket afroamerikai színészek alakítanak, és nevek helyett kódokat kap minden csecsenő, hogy ne sértsék az identitásukat. Aki meg mindezeket kifogásolni meri, az a rendszer ellensége, imígyen büntetésből beíratják a CEU-ra. No de, komolyra fordítva a szót, valóban Óceánia előszobái a biztonságos terek?

Mik is ama mitikus helyek, melyekről a sajtóorgánumok rettegve regélnek? Keresőbe bepötyögve mintegy tucatnyi meghatározást ad, szószerinti értelmezéstől az absztrakt leírásokig, így érdemes a kifejezés etimológiájából kiindulni. A fogalom eredete a hatvanas évek közepéig vezethető vissza, amikor olyan meleg és leszbikus bárokra/közösségi terekre utaltak így, amik védve voltak a támadások elől; ezt később átvették az alakulóban lévő nőjogi mozgalmak. A nyolcvanas években terjedtek el az oktatási intézményekben, amikor bizonyos tanórán kívüli csoportok kezdték magukat bizonságos tér néven emlegetni. Szaporodtak is mint a gomba, csakhamar elözönlötték az egyetemeket és főiskolákat. Manapság a felsőoktatási intézmények többsége ezen elvek szerint működik, egyfajta „biztonságos térként” aposztrofálva önmagát, ahol a hallgatók retorziók és félelem nélkül oszthatják meg ideáikat.

Történeti áttekintésünk sokak fejében rikoltozó hópihék garmadáját idézheti meg, netalán beugranak olyan hírek, mint mikor egy hímnemű (?) hallgató elvárja, hogy a „Her Majesty” („Őfelsége” nőnemű alakja) névmással hivatkozzanak rá, kirúgnak egy tanárt, mert levetítette az „Ohello” c. filmet, vagy egy hallgató szóvá teszi, hogy a holokauszt kurzus bántja az érzékenységét. (Utóbbi egyébként Budapesten esett meg.) Lehet mondani, hogy ezek elszigetelt esetek, de a tendenciák ennek inkább ellenkezőjét erősítik a nyugati világból érkező hírek alapján, s várhatóan engedelmes gyarmat módjára Magyarország is adoptálni fogja e kulturális mintát. Hogyan züllöttek idáig?

Számos mozgalomnak, underground szerveződésnek - jobboldaliaknak is ! - e helyek jelentették korai bázisait, onnan indultak, akkoriban még szó szerint azokra a bizonyos helyekre, tehát terekre szorítkozott szemantikai mezejük. Természetes, hogy egy szubkultúra saját szabályrendszere szerint működik, viszont amikor kilép a fényre, és társadalmat átfogó megmozdulássá növi ki magát, működését is ehhez kell igazítania. Meglátásom szerint a biztonságos terek ezt a lépést mulasztják el, mely főleg az egyetemek „megszállásán” mutatkozik meg, de a közbeszédben is vannak lenyomatai.

A safe spacek voltaképp szubkultúrák reguláinak teljes körű ismeretét és betartását várják el a többségi társadalomtól.

Adott csoportosulások ezzel saját maguknak is ártanak, mert hiteltelenítik és gyerekszerepbe szorítják önmagukat, minthogy roppantmód befolyásolhatók, s nem hagyják saját szerveződésüket kibontakozni. Éppen ezért aggályos, hogy szervezetek, működjenek akár nemzetközi szinten is safe spacek.

Elefántcsonttornyukban remeteként eltöltött évtizedek alatt realitásérzékük sérül, mindenfajta kapcsolatot elvesztenek a valósággal. Bezárkózva egymás között „ideológiai belterjesség” alakul ki, régi ideákat forgatnak újra és újra, olyan megállapításokat téve, melyek elméletben sem állják meg a helyüket (lásd még: „karácsony” szó betiltásának igénye a muszlim bevándorlók érzékenységére való tekintettel). Amikor pedig megérkezika szőke herceg fehér lovon, hogy megmentse az elvarázsolt hercegnőket rabságukból, hevesen ellenállnak.

Hisztérián kívül semmi egyéb nincs a tarsolyukban; földhöz verik magukat, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelték. Emiatt roppantmód befolyásolhatók, kiváló bázist szolgáltatva a kultúrharcnak.

A nyugati társadalmakban az egyén sérthetetlenségének eszméje olyan fokra hágott, hogy a legapróbb részletekig védik az ember személyi jogait, melyek legtöbbször csak elméletben, de leginkább úgy se működnek. Diszkriminációt vizionálnak mindenbe, ami nem az ő elképzeléseik szerint működik, s elvárják, hogy mindenki az ő igényeikhez alkalmazkodjon. A diverzitást pallosként forgatva meg minden felelősségre vonás hárítható.

A biztonságos terekkel leggyakrabban kapcsolatba hozott kritika a szólásszabadság eltörlésére tett kísérlet a politikai korrektség érvényesítése által. Jómagam messzemenőkig ellenzem e gyakorlatot, viszont készséggel elismerem, hogy zárt közösségekben működőképes lehet, mert közös problémák révén mondandójuk akkor is egyértelmű, ha nem mondják ki a szavakat. Közbeszédben ugyanez kontraproduktív, hisz a többségi társadalomtól nem várható el, hogy ismerje a mikroközösségek szabályrendszerét.

Utópisztikus vágyálom egy olyan társadalom, ahol minden indivídum személyes igénye, joga ki van elégítve, személye teljesen sértetlen s épp ezért lehetetlen. Társadalomként való működés előfeltétele az alkalmazkodás.

A politikai korrektség erodálhatja magukat a közösségeket is. Az udvariasság az arculatvédelemről szól, önmagunkét vagy beszélgetőpartnerünkét óvjuk. Szituáció függvénye, hogy melyiket helyezzük előtérbe, a polkorrektség azonban egyértelműen önmagunk védelméről szól, így elfeledkeznek a másik személy valós igényeiről. Túlzásba vitt píszískedés legalább olyan sértő lehet, mint az egyszerű bunkóság, sőt. Előbbivel ugyanis megkérdőjelezzük kommunikációs partnerünk pszichés épségét, intellektusát, egyszóval méltóságát, nem tekintjük velünk egyenrangú félnek.

Képzeljük el a szituációt: Hosszú évek titkolózása után bemegyünk egy közösségbe, hogy szabadon megoszthassuk megéléseinket sorstársainkkal, majd azzal szembesülünk, hogy köreikben is titkolóznunk kell.

Iménti gondolatmenetem ellenére mégis támogatom a biztonságos tereket. No nem azért, mert gyíkemberek világuralmi terveinek megvalósításáért küzdő gyalog vagyok ama bizonyos sakktáblán, sokkal inkább azért, mert úgy gondolom, hogy minden kritikám ellenére hasznosak lehetnek egy-egy közösség számára. Jómagam is szívesen látogatok ilyen helyekre, hogy megfeledkezzek a világ nyomasztó mivoltáról, mégha csak egy kis időre is. Érintettek számára még sokkal többet jelenthet egy ilyen helyzet. Általában jó hangulat honol ezen eseményeken, érdekes emberekkel találkozhatunk, gondolatébresztő viták születhetnek.

A rémtörténetek ellenére semmi veszélyes nincs ezekben a helyekben/közösségekben, emellett hazánkban még jószerivel eredeti funkciójukat töltik be a biztonságos terek, ami meg kifejezetten hasznos. Az igazi ellenség nem maroknyi csoportosulásban, hanem a globalizációban, valamint az azt támogató multikban keresendő. Aki meg egy rakat hisztériázó egyetemistától megretten, meg is érdemli sorsát.