Néhány éve Svédországban jártamban, egy ingatlanközvetítő kirakata mellet vezetett utam, s jó szokásomhoz híven megnéztem egynéhány hirdetését, hogy látleletet vegyek Uppsala lakáskínálatáról.  Ama híres „bezzegország” kevéssé népszerű tulajdonsága - turisták körében legalábbis – annak meglehetős drágasága, így kaján kárörömmel szívemben már vizionáltam is a kigúvadó szemgolyók tömkelegét, ahogy a nem túl izmos magyar fizetéshez szokott emberek sokkolódnak a svéd áraktól. Lényegében igazam is lett. Valakinek kigúvadt a szeme. Történetesen az enyém. Természetesen nem állítom, hogy a svéd ingatlanárak ugyanazon a szinten állnak, mint a magyarországiak, de mindenképp figyelemreméltó, hogy nincsenek nagyságrendbeli különbségek, óceán helyett csak egy megtermettebb bányató választja el a kettőt egymástól. (Utóbbi meg körüljárható ugye.)  A lakhatási válság Magyarországon riasztó méreteket ölt, melynek pöffeszkedő jelképe a lakópark.

Sokak bizonyára a lakótelep újbeszél jelölésmódját vélik felfedezni a lakópark szóösszetételben, amiben nem is téved nagyot a kedves olvasó, mindösszesen egy kerítés választja el a kettőt egymástól. Viszont az igen lényeges eltérést jelent. Míg a lakótelepek lakhatási problémák megoldására rendeltettek – így például iskolák, orvosi rendelők, boltok, játszóterek s egyéb szolgáltatások is részüket képezték, önálló városrészt alkotva -, addig a lakóparkok színtisztán a profit érdekében épülnek, ami talán predesztinálja is későbbi sorsukat. (Szótári meghatározásuk szerint előbbi azonos stílusban, azonos helyen konstruált épületek összessége; utóbbi kerítéssel/fallal körülvett, ellenőrzött bejárattal rendelkező lakóközösség. A fogalmak tisztázásával immár remélhetőleg senki sem fogja „lelakóparkozni” a lakótelepeket, és verza.)

Nyilvánvalóan több komponensű e gazdasági anomália, így például a főbérlő, a lakatlanul kongó komplett társasházak, mamahotelben tengődő remények nélküli fiatalok is jó esélyekkel indulnak e mérsékelten megtisztelő címért, mégis az építészet farzsebéből előrántott – csakis miután a lelkes tervező elbuszozott Újpalotáról Angyalföldre –, ízlésesnek csak igen erős eufemizmussal élve nevezhető „építőanyagtemetők” méltók a feladatra. Egyesítenek mindent, ami oda vezetett, hogy ma már a lakások zöme egymilliós négyzetméterárral kezdődik, de akár a „G*ci drága albérletek – avagy a legpofátlanabb ingatlanhirdetések” Facebook oldal létrejötte is idehozható példának. (Aki meg elkezdi nekem a kommentszekcióban ecsetelni, hogy vidéken lehet olcsón házat venni, kinyomtatom, lenyomozom az illető IP címét, majd egy varázslatos éjszakán hirtelen azon kapja magát, hogy Habanero szósszal meglocsolva falatozza. Az, hogy Lucernalápócon – fiktív falunév, ne keress rá – lehet pármillióért is házat venni, nem cáfolja a lakhatási válságot, mert ahol ennyire olcsó az ingatlan, ott közmunka a legfényesebb karrierkilátás.)

Alapprobléma, hogy kishazánk szerencsétlen történelmi alakulása miatt szinte kivétel nélkül mindenki ingatlanba fekteti a vagyonát. Nem hibáztatom őket, hisz ha valaki úgy szocializálódik, hogy néhány évtizedenként megjelenik egy új rezsim/kitör a háború/forradalom alakul/Kósa Lajos megszólal, és ennek folyományaként minden ingóságot elvisz az új hatalom, biztosabb befektetés az ingatlan. Annak is csökkenhet az értéke, igaz, de jelentősen nagyot csak akkor zuhanhat, ha például kigyullad. Vasban és betonban érdemes tárolni a pénzünket. Ez olyannyira jellemző, hogy a szocializmusban sokan elváltak, hogy egy család egynél több ingatlannal rendelkezhessen.

E bizarr ingatlanfétishez az ötvenes-hatvanas évekre jellemző lakáshiány is hozzájárul, amit végül a panellakótelepek építése küszöböltetett ki.

Amikor a kivonuló szovjet katonákkal egyetemben a kommunizmus is visszavonult keleti szülőhelyére, nyugatról azonnal megérkezett a demokrácia, szabadság s piacgazdaság délibábos fantazmája. Kecsegtető szirénénekének a magyar társadalom meg nem tudott ellenállni, így csakhamar szirtnek ütközött. Szabályozó tényezők hiányában szocialista alapra húzták fel az attól gyökeresen eltérő kapitalista felépítményt, ami az elit egy szűk csoportján kívül senkinek sem kedvezett. A két gazdasági formula kényszeredett egybeolvasztása egymás negatív tulajdonságait pedig csak erősítette. A dekadens nyugat kulturális expanziója nem csak a Coca-colát, Halloweent, hanem a lakóparkokat is elhozta nekünk, az elit számára körbekerített élettér képében.

Az első lakóparkok még a kilencvenes években épültek, azóta is terjednek, mint penész a hűtőben felejtett fejes káposztán. A korra jellemző építészeti stílus eleve kizárta az ízléses végeredményt, de kevés kivételtől eltekintve azóta sem az elitizmus eme madárfészkei szöknek az ember eszébe, ha az építészet remekeit kívánja felsorolni.

Lenyűgöző az a kreatív fantáziálatlanság, amivel ezeket az objektumokat gyártják. Egyet láttál, láttad az összest; ember legyen a talpán aki különbséget bír tenni a kor-szerű, modernitást hajszoló formák és sziluettek között.

Látványterveken kétség kívül attraktívak – sőt, igazából csak ott mutatnak jól, de némelyik még ezen feladatában  is elvérzik – aztán elkezdődik az építkezés, paravánok mögé bábozódva formát ölt a koncepció, hogy aztán kicsomagolva szembesüljünk vele, hogy a mazsolás kalácsból kispórolták a mazsolát. Ami papíron egy minden igényt kielégítő, impozáns komplexum, az valójában egy silány alapanyagokból összehordott iparos munka. Akkor vajon miért ekkora sikk lakóparkban lakni, hogy minden sarkon újabb és újabb táblán kínálják a luxus életérzés eme kisstílű verzióját?

Erre szolgáljon tanulságul a következő történet: a Grey-goose vodka kilencvenes évek közepén történt megjelenésekor nem tulajdonosa elgondolásának megfelelően volt kelendő, így ügyes marketingfogások, magasabb üveg  tervezésének – mely megakadályozta, hogy alsóbb polcokon tárolják a bárokban -, valamint ára megháromszorozásának köszönhetően az újburzsuj hülyegyerekek közkedvelt itala lett. Alapvetően nem hibáztatom megalkotóját. Ráérzett a célközönség viselkedésmintáira, költési szokásaira, s tudását imígyen kihasználva tört az élre. Ugyanakkor a kevert akkor is kevert marad, ha elegáns üvegben szolgálják fel, négyezer forintos cédulával az oldalán.

A lakóparkok esetében is drágaságuk, és a körülöttük keltett hullámverés jelenti presztízsük egyetlen markerét.

Formatervezés ide, modern technika oda, a minimalizmus nem egyenlő az ürességgel. Egy fehér fal, néhány bőrrel bevont ülőgarnitúra, plafonról csüngő lámpák játékos kompozíciója, növények imitt-amott, fa és zománcolt fémfelületek, s voilá, maga a klisés elegancia. Az építőipar fast-fashion produktumai pénzesebb ügyfelek számára. Tartósságuk is ahhoz fogható.

Ha a kedves olvasó figyelmesen követte írásom tartalmát, könnyen hiheti, hogy bugyborékoló megvetéssel viseltetek a lakópark műfaja iránt. Bizonyára sokak feltételezik, hogy csak savanyú a szőlő, s fanyalgással vezetem le ebbéli frusztrációmat. Nem kenyerem az álszentség, így részint igazat adok nekik, ám nem fogtam volna e bejegyzés megírásába, ha az utóbbi évem tekintélyes hányadát nem a napfényes Ferencvárosban töltöm, szálláshelyem pedig nem egy lakóparkban lett volna. Azóta úgy érzem, bocsánatot kell kérnem a világ összes panelházától. Ugyan mindenhol épülnek új lakóparkok, de a kilencedik kerületben utcánként húznak fel egyet, néhol kettőt. A harminc éve rehabilitációs-övezetként számon tartott városrésznek megvan a maga sajátos hangulata, de a rossz közbiztonság, kosz, s elhanyagolt épületeinek tömkelege – melyekre elég csak ránézni, és leesik a vakolat – eleve nem tesznek túl jót a reputációjának. És ezt mintha csak még jobban hangsúlyozná a sok újépítésű nagyberuházás, melyek tíz-tizenöt év múlva ugyanolyan rozoga állapotban lesznek, mint 60 éves „kollégáik”.

Kezdetben a középosztály kedvelt célpontjai voltak, viszonylag megfizethetők, szerkezeti és ízlésbeli hiányosságaik ellenére ideálisak családalapításra; zártságuknak köszönhetően meg a közbiztonság is jobbnak volt mondható bennük. Az infláció, építőanyag-drágulás, valamint a 2008-as válságot követő gazdasági fellendülés erős konjunktúrát hozott az építőiparnak, ami egyre feljebb tornázta az árakat, így eljutottunk napjainkig, amikor már a felső-középosztály, újburzsoázia váltja fel az alsóbb rétegeket.

Az a nyomasztó aura, melyet eme műremeknek közel sem nevezhető szerkezetek árasztanak magukból, akkut szorongást eredményez, és bármelyik disztópikus film díszletének tökéletesen megfelelne. Személyes kedvencem az óceánjáróra hajazó hófehér komplexum a város szélén, ami már a látványterveken is csak ellenpéldaként szerepelhetne építészeti kurzusokon a BME-n. Másik szintén érdekes atmoszférájú blokk az éppen mellette található antarktiszi kutatóállomás, de van még skandináv munkásszálló, világvégeváró szektaközpont s falanszter. Flóra, fauna maximum gizgazokban, esetleg kisállat-kereskedésben mutatkozik.

Maguk a lakások meg... Nem nyilatkozhatok az összes nevében, hisz igen nagy a szórás a lakóparkok porondján, de a silány alapanyagok és konstrukciós hibák oda vezetnek, hogy egy cirka 15 éve átadott épület falai repednek, csatornaszag tör fel a szagelszívóból(!), lehallatszik, amikor valaki két emelettele feljebb.. kezet mos. Praktikumot nélkülöző elrendezés, szűk terek, rossz szellőzés.

Nem kizárólag enteriőrjük, puszta elhelyezkedésük is elgondolkodtatja a földhözragadt lelkeket, hogy mire gondolt a költő kivitelező, amikor úgy döntött, egy HÉV-vonal közvetlen szomszédságában fekvő telek lesz a legalkalmasabb építkezésre, valamint a vevő, hogy miért ad ki 60-80 milliót egy olyan lakásra, mely mellett szabályos időközönként elsüvít egy szerelvény. Ugyancsak érdekes a csupasz pusztaság közepére biggyeszteni egy lakótömböt, mindenfajta közlekedési összeköttetés hiányában, vagy akár egy ipartelep közelébe. Személyes kedvencem mégis a kültelki „parasztvárosok” jellegtelen tömegébe lakóparkot helyezni. Ennek pikírt példája az egyébiránt érdekes tervezésű szegedi „Cédrusliget”. Vagy az én készülékemben van a hiba, amiért úgy gondolom, hogy túlzás ennyi pénzt elkérni ily mértékben előnytelen elhelyezésű ingatlanokért? Lakóparki olvasóim cáfoljanak meg kommentben!

Tíz éve panelházban lakni lesajnált dolog volt, a „panelproli” terminus közkeletű jelölője volt a nagyrészt munkásosztály alkotta lakóközösségre utalva. Kétség nem fér hozzá, panelban ma sem az elit lakik, de azok az idők már a rendszerváltozás reményteljes álomképébe vesztek, amikor még mindenki elhitte, hogy itt fényes jövő vár reánk. A köd csakhamar eloszlott, és egy romokban heverő gazdaság terhével léptünk az új évezredbe. Mindvégig ott lappangott a lakhatási válság réme, ilyen obszcén mértékű drágulás azonban csak a 2010-es évek konjunktúrájában történhetett meg. Nyilvánvaló gazdasági érdekek fűződnek az ingatlanok magas áron tartásához, hisz a képzetlen munkaerőt gyárak híján csak az építőipar képes felszívni. Ehhez jön még az építőanyag-drágulás, munkaerőhiány (mármint képzett szakemberek részéről), az ingatlanosok kapzsisága – tudok olyan esetről, amikor egy társbérletben az egyik szobát kétszeres áron kínálták, mint a másik kettőt -, a sem a bérbeadó, sem bérlő érdekeit nem védő törvények, az alacsony fizetések, a bürokrácia kusza fonalai, valamint a tény, hogy az ingatlant vagyontárgyként, s nem használati eszköznek tekintik. A CSOK és hasonszőrű társai meg csak fokozzák ezt a folyamatot. A társadalmi mobilitás mindeközben megrekedt, pangó vizéből nehéz kievickélni, amibe egyre többen fulladnak bele.

A lakópark pedig visszatükrözi e gazdasági jelenséget, a szerencsésebb felső rétegek játszóterévé válva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egy jómódú feleségek életét bemutató reality egy szereplője is egy ilyen lakóközösség tagja volt. (Értem én, hogy van medence, meg porta, de azért ne állítsák már be a luxus netovábbjárnak a nyugat-európai átlagpolgár életszínvonalát.) Vajon eljön-e majd az idő, hogy megjelenjenek a „lakóparkarisztokraták”? A jelenleg tapasztalható tendenciákat elnézve van rá esély. Míg ez el nem jön, addig is kikönyökölhetünk lakóparki lakásunk teraszára egy csésze kávéval, s az alant elterülő szocreál lakótelepre nézve elmerenghetünk két hörpintés között, hogy nekünk mennyivel jobban bejött az élet.

Mindössze egy kerítésnyivel.