Az elégtétel terminusa keserédes ízt hagy az ember szájában. Egyfelől ott van a bosszú édes íze, másfelől a veszteség utáni űr fanyar nedve elegyedik vele. A jóvátétel megfizettetett, mégsem a megbékélés nyugtatóan ható eufóriája járja át az embert ilyenkor; a lélek továbbra is háborog. Tán mégsem hoz engesztelést e nemes gesztus?

A gyász folyamata öt szakaszra oszlik: első a tagadás, melyet harag követ, később jön az alkudozás, majd depresszió, végül az elfogadás zárja a sort. Egy tragédia feldolgozásához szükségszerűen át kell verekednie magát mindegyik fázison az érintettnek – legyen az indivídum vagy egy egész társadalmi csoport. Rendkívül összetett folyamatok zajlanak le ilyenkor a szívben, külsődleges erőnek nem ildomos beavatkozni, csupáncsak medrében kell tartani az érzelmeket. A jóvátétel, s különösen annak szélsőséges válfaja a bosszú, nem kívánt hatása lehet a harag és sértettség újbóli felszítása. Egy mementó, mely emlékeztet az elszenvedett sorscsapásra.

Önmagában az elégtétel eszközével nincs probléma. Gondok akkor kezdődnek, amikor az válik céllá.

Erre kiváló példa az elmúlt évek filmtermése, jelesül, hogy előszeretettel osztják fehér ember szerepeit más rasszba tatozóra, leggyakrabban feketére, s itt nem fantasy - sorozatokról beszélek. (Bár e cikk ihletője éppenséggel a jövőre bemutatásra kerülő „Sárkányok Háza”c. tévé adaptáció volt, melynek az egyik legemblematikusabb karakterét osztották afroamerikai színészre, de témánk szempontjából irreleváns a „Tűz és Jég Dala” világában létező Valyria történetének kifejtése, így ettől most eltekintenék.) Amikor azonban történelmi személyek megformálására kérnek fel elérő rasszú színészt, az már egészen más megítélés alá esik.

Meglehet, balos értelmiségiek kicsiny csoportja gőgös elégedettséggel konstatálja az események ilyetén alakulását, ám ez szűk érdekközösségükön kívül senkinek sem válik előnyére; az érintettekre nézve egyenesen destruktív. A rabszolgatartás, a Jim Crow törvények (fekete szegregációt legitimáló jogszabályok Amerikában) borzalmas történelmi emlékek, az afroamerikaiiak példamutató küzdelem árán mégis kiharcolták maguknak a megbecsülést, jogegyenlőséget, honfitársaik millióinak lehetőséget teremtve egy jobb életre.

Tegyük fel azonban a kérdést: Martin Luther King Jr. valóban azért küzdött, hogy fekete színésznő alakítsa Boleyn Annát? Aligha.

Megkockáztatván, hogy szósöldzsásztízvarriorok seregei hányjanak kardélre, ahogy megannyi csőcselék rendszerszintű rasszizmust kántál, az érintettekre nézve rendkívül degradálónak tartom ezt a fajta attitűdöt. Nehezen kivívott eredményeiket, mindennapi küzdelmeiket (egyébként jólszituált fehérek által vezetett) baloldali mozgalmak hálózzák be, megfeledkezve adott csoport valós érdekeiről, érdekérvényesítésre képtelen gyerekként kezelve, nyereségvágyból radikalizálva őket. Ezt nyilvánvalóan csak úgy képesek elérni, ha minduntalan feltépik a sebeket, sót szórva a gennyedző hegekbe. Ördögien mesteri, hogy mindezt úgy sikerül tálalniuk, mintha ama kisebbség győzelmi babérkoszorúja lenne. 

Képzeljük csak el, ahogy egy kínai filmben Qin Si Huang császárt egy ujgur színész játssza. Máris  kényszermunkatáborok szublimáltak. Netalán egy svéd/norvég filmben valamely nemzeti hősüket egy számi játssza, s évtizedek kulturális népirtása válik semmissé. Manysi Ilja Muromec (orosz folklór legendás alakja), maori Ernst Rutherford, kurd szultán, indián konkvisztádor – furcsán hangzik, ugye?

Amikor fekete színész játszik egy brit lordot, azzal nem az érintett csoportok egyenlőségét hirdetik, csupán a kultúrharcosok lobbierejét demonstrálják.

Nem több ez üres kampányfogásnál, médiaeseménynél. Értelemszerűen a forgalmazóknak is előnyei származnak egy-egy ily módon kiosztott szerepből; egyik oldal felháborodik, a másik megigazul, de legrosszabb esetben is felkapja a fejét a mezei honpolgár. Kattintások, cikkek garmadája, megnövekedett érdeklődés, magasabb profit, igazi „win-win szituáció”.

Ráadásul illogikus is e nagyívű forradalom. Scarlett Johanssont évek óta savazzák, mert fehér nőként elmerészelte vállalni egy transznemű, előtte pedig egy japán karakter megformálását. Vagy akár idehozhatnám az „Életrevalók” amerikai remakejének főszereplője körüli mizériát, amikor buzgó igazságharcosok tömegei háborodtak fel, amiért egy kerekesszékes szerepét egy nem mozgássérült színészre bízták. Miféle impertinencia ez itt kérem szépen? Értem, érteni vélem én, hogy a kisebbségek érvényesülése itt a tét, de nem ellentmondásos kicsit, hogy egekbe magasztaljuk a színesbőrű angolszász arisztokratát, de a fehér által játszott ázsiai kiveri a biztosítékot?

E vehemens ellenszenv az europid nagyrasszt képviselő színművészek más rasszúak megformálása ellen a blackface rossz emlékű szokásáig vezethető vissza. Bár a szó szoros értelmében a színpadi sminkek egyik fajtáját értik alatta, mivel fekete sztereotípiákat megjelentető műsorokban jelent meg, a feketékkel szembeni rasszizmus egyik szimbólumá vált. Alkalmazása napjainkban is elítélendő, azonban meghurcolni egy egyetemi tanárt, mert levetítette az „Othello” c. filmet, melyben a mór főszereplőt a brit Laurence Olivier játszotta, egészen más lapra tartozik. Egy tragédiát csak úgy lehet feldolgozni, hogyha szembenézünk vele – az idős professzor pedig így tett. A múlt tagadása, ignorálása csak sót szór a sebekbe, elnyújtja a gyászfolyamatot. Még kevésbé hatékony módszer ugyanazzal az eszközzel hamis valóságot legyártani.

Ha (összeesküvés)elméleteket gyártunk Mecklenburg-strelitzi Sarolta brit királyné mulatt származásáról, nem csak, hogy tudománytalanok vagyunk – mert hát nem kell Czeizel Endrének lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakinek kilenc generációra visszamenőleg van egy darab mór felmenője, attól ő maga nem lesz fekete -, de a valóság szándékos elferítésével kívánunk régi sérelmeket orvosolni. (Már csak azért sem lesz az, mert a mórok berberek, maximum arabok voltak.) Ez a mentalitás arra emlékeztet, amikor a gyerekkorában bántalmazott személy felnőve maga is bántalmazóvá válik.

Jogtörténeti források a kivégzés aktusát egyszerre tekintik fejlett és fejletlen szokásnak. Az ősi társadalmakban előszeretettel alkalmazták a „szemet szemért” elvét, mely egy végeláthatatlan örök körforgásba zárta az érintett feleket; a vérbosszú generációk sorsát mérgezte meg.  Egész klánokat lehetett így kiirtani, mivel minden megölt személyért elégtételt kellett venni – melynek az ára egy másik élet volt. Ha viszont egy magasabb rendű harmadik fél, például bíróság rója ki a halálbüntetést, gyilkosságok láncolatát töri meg, elejét véve a vérbosszúnak. Talán ideje lenne a progresszív kultúrharc gyalogezredeinek véget vetni a csatározásoknak, diskurzus révén, előre tekintve, békés megoldásra kocentrálva. 

Máskülönben csak a szerb maffiózók bevett szokása marad a vérbosszú láncolatának megszüntetésére: az egyik klán férfitagjai körbe állnak, középen a gyilkosság soron következő elkövetőjével, majd az ellenséges klánból soron következő áldozat négykézláb középre kúszik, a fejéhez tartja a pisztolycsövet. Mivel ilyen helyzetben az ember pszichésen alkalmatlan a ravasz elsütésére, a delikvens életben marad, majd utána a másik klán egy gyerekének keresztapja lesz. Nem kéne megvárni, hogy idáig fajuljanak a dolgok...