Legyen ezen írás egyfajta gondolatkísérlet egy sokak által tárgyalt jelenségről, a kiégésről. Nálam okosabb, műveltebb és minden bizonnyal szebb emberek nyilvánvalóan pontosabb leírást adhatnak e jelenségről, jómagam inkább egyfajta személyes tapasztalatból adódó betekintést nyújtanék a kiégésről. Közel 1,5 éve került blogomra utoljára bejegyzés, s keresve sem találtam volna jobb témát az új bejegyzéshez. Visszatértem.

No, de vágjunk is bele!

Legtöbbünknek bizonyára valamiféle bűvös, tűzzel/parázzsal kapcsolatos kép ugrik be, ha megkísérli egy metaforával leírni a kiégést. Jómagam is egy hasonlóan eredeti, magasröptű gondolatsorral kezdtem jelen írásom egy korábbi verzióját. Azonban gondolatmenetemmel előrehaladván hiányérzetem lett, ugyanis iménti költői kép azt feltételezi, hogy a kiégést elszenvedő alanyból a mondanivaló veszik ki - egyfajta alkotói válságot feltételez. Valóban erről lenne szó? Hisz az embert érő hatások korábban is adottak voltak, műveléséből nem veszít, így az ihletforrás nem apad ki. 

Szerény ismereteim alapján a kiégési szindróma félreértettsége abból táplálkozik, hogy az emberek tévesen az ihletforráshoz, nem pedig magához az alkotói tevékenységhez kötik. Kötődjön a kiégés munkához, hobbihoz, maga a cselekménysor, amivel az elme félreeső zugaiból előtörő gondolatokat a külvilág számára adaptálják. Hisz magától a tevékenység végzésétől következik be e rémes szindróma. Tragédiája is valahol itt ragadható meg.

Kiégés állapotában lenni olyan, mintha az embert kilökték volna a végtelen ürességbe, ahol senki nem hallja, senki nem látja. Letörték a madár szárnyát, mellyel az eget szelné, lekötözik az ember kezét, mellyel szavakba önthetné eszméit. Elveszíteni az alkotói készséget az egyik legszörnyűbb dolog, ami egy emberrel csak történhet, mert a gondolatok lecsapolását jelentő alkotói tevékenység híján egyedül marad gondolataival összezárva, az éhesen tátongó ürességben, végtelen feketeségben, s elszigetelődik mindenkitől. Legfőképp saját magától. Sziklafalat húz maga köré, s személyiségének azon részét, ahol a legmélyebb gondolatok képződnek, száműzi elméjének egy távoli szigetére. Csakhogy a gondolatok, ingerek továbbra is érik az embert, gyűlik a mondanivaló, megfelelő csatorna híján azonban túlérik, megerjed s mérgezi az elmét, hogy aztán kontrollálatlanul törjön elő, vulkánként pusztítva mindent. 

Egy szó mint száz, kiégés esetén érdemes magára az alkotói tevékenységre összpontosítani, hogy az a képesség ne vesszen el, mellyel legbelső gondolatainkat kifejezésre juttathatjuk. Végtére is mi tesz minket igazán emberré?

Feltaláltam a spanyolviaszt? Nem. Mondtam valami újat? Talán. Remélem.

Auróra