Hogyan kezdjen neki az ember egy olyan sorozat bemutatásának, amiről annyi mondanivalója van, hogy már egy valóságos szakdolgozatot kiadna? Induljak ki a keletkezési körülményeiből? Nem. Szólítsam meg a specifikus célközönséget? Jobb irány, de még mindig nem. Netalán tárgyilagos, szakmaiságot mímelő stílusban sznoboskodjak? Még mit nem! Rajongói hevülettől fűtött áradozással, hogy milyen hatással volt rám a sorozat? Bingó!

Ez az említett sorozat pedig nem más, mint az Adult Swim klasszikusa, a Metalocalypse.

Csak egy érvet mondjak, hogy miért adj esélyt a Metalocalypse-nek? Arra inspirált, hogy 27 évesen elkezdjek tanulni elektromos gitározni, miután ezen irányú álmaim szinte a feledés homályába vesztek. 

Kíváncsi vagy egy totál érdektelen sztorira? 13-14 évesen kitaláltam, hogy menő gitáros leszek egy punk/rockzenekarban. Rocksztár álmaimat azonban keresztülhúzta minden magyar zenetanuló gyerek rémálma: a szolfézs. Tudniillik jómagam már általános iskolai énekórákon is falra másztam a szolmizálástól, kottázástól, valmint attól, hogy zenélni tanuló barátnőim állandóan uyganazt a három dalt énekelték szolmizálva. (Aki szerint a black metal sátáni, még életében nem hallotta a “Fut szalad a Pejkó” c. dalt szolmizálva.) Valahogy a lázadó punk életérzés és a “mi-mi-mi-mi-ré-dó” megszállott kántálása nem tűnt összeegyeztethetőnek, mindezt hétévesek társaságában, heti több alkalommal. Egy szó, mint száz, a gitártanulás egy elérhetetlen álomnak tűnt, túl szigorúnak véltem a szolfázs által állított kereteket, így rocksztár ambícióimnak búcsút intettem.

Mindez így is maradt volna, hogyha egyszer, valamikor a 2010-es évek vége nem felé látok egy animált videót, melyben egy metál-banda zenél valami pohos szultánnak, hogy aztán az egész egy szürrreális leszámolásba torkolljék. Akkor még nem sejtettem, hogy ezen gyanútlan kattintásom oda vezet, hogy cirka 6 év után belevágok a gitártanulás göröngyös, néha görcsös útjába (éljenek a barré-akkordok!). 

Ugyanis közel 6 év után, egy tétlen őszi délután felfedeztem, hogy HBO Maxon fent van az a sorozat, amiből évekkel korábban a videót láttam. Ha a felvezetésből a kedves olvasó arra következtetne, hogy azonnal magába szippantott, s még azon melegében ledaráltam az összes évadot, téved. A Metalocalypse szürreális világát, sötét humorát, extremitását, valamint extravagáns karaktereit ugyanis szokni kellett. Fura, szinte kényelmetlen érzés volt, de valahogy mégis nézette magát a sorozat; mind többet és többet akartam, míg végül magába szippantott. Attól kezdve viszont masszív függőség alakult ki. 

Mert jóllehet, elsőre talán az agyament káosz ugorhat be az embernek, ám amit valójában látunk, az kiemelkedő karaktervezetés, átgondolt történetírás, igényes kivitelezés, és nem utolsó sorban fantasztikus zeneszerzői munka. Ezen szuperlatívuszok túlzónak tűnhetnek, de mégsem alaptalanok. 

A Metalocalypse egy olyan világba kalauzolja el a nézőt, ahol a death metal határozza meg a mainstreamet, fókuszban a Dethklok zenekarral, mely olyan sikeres, hogy a világ 14. legerősebb gazdasági ereje. Felszínen a zenekar problémáit követhetjük, bepillantást nyerhetünk a zeneipar működésébe,  kapunk jó adag kapitalizmus, illetve társadalomkritikát is, de mellette sok időt szentel a történet a karakterek magánéletére is. Van itt azonban egy, a Dethklok mindennapi tevékenységét követő, titkos társaság, a Tribunal, mely a háttérből mozgatja a szálakat, valamint egy, a sorozat egészét összefűző prófécia.

Bizonyára minden lelkes metálrajongó találta magát olyan szituációban, midőn a zeneipar gyorskajáján - popzenén - nevelkedett delikvensek felhúzott szemöldökkel gúnyt űznek a zenei ízléséből. Netalán elkönyvelik valami agresszív, idegbeteg sátánimádó pogánynak, aki éjjelente körbetáncol egy vallási könyvekből rakott máglyát, egy elhagyatott elmegyógyintézetben, majd kismacskákból áldozatot mutat be egy kecskeistenségnek. Minden szubkultúra tagja átélhetett hasonló élményt, s valószínű, hogy mindeki elképzelte legalább egyszer, hogy milyen lenne a világ, ha az általa követett szubkultúra határozná meg a mainstream trendeket. 

A Metalocalypse készítői, Brendon Small és Tommy Blancha is hasonló koncepcióból indultak ki, amikor 2004 környékén több metálkoncertre ellátogatván eljátszottak a gondolattal: milyen világ lenne, ha egy death metal zenekar a Beatles népszerűségének hatványával működne. Ennek megvalósítása nagyszerűen sikerült, s a sorozat egyik fő erénye. Hisz a metál eleve a kitaszítottak zenéjeként van számon tartva, s átélni, milyen lenne, ha mi lennénk a többség. 

És mégis mivel vett rá pár animált figura egy infantilis 27 éves tyúkot arra, hogy fizetésének illetlenül nagy részét költse gitár felszerelésre s oktatásra? 

A Metalocalypse soundtrackje zseniális, a való életben is létező Dethklok által meglehetős igényességgel komponált zenék szólnak, szinte már életre kelnek. Hamisítatlan old school death metal, roppant karakteres hangzásvilággal, bizonyítván, hogy a készítők nem kizárólag a filmkészítéshez értenek mesterfokon. Amikor pedig a sorozatban csendülnek fel a riffek, profi, gyönyörű animáció csak fokozza ezt a hatást; kkülönösen, ha koncertet jelenít meg. Akkor mutatkozik meg igazán, hogy milyen energiák mozognak ebben a sorozatban. Ennyire átélhetővé tenni egy koncertélményt animáción keresztül csak kiemelkedő munkával lehetséges. Adott volt tehát egy kivételesen jó soundtrack és látványvilág, mely az embert magába szippantja.

A kiváló soundtrack azonban önmagában még nem elég arra, hogy az ember zenetanulásba kezdjen. Eme kultikus alkotásban magának az alkotói folyamatnak is hangsúlyos szerep jut, dalszövegírástól kezdve stúdiófelvételen, keverésen át egészen a jogdíjakkal kapcsolatos hercehurcáig. Látni, hogy miként áll össze egy dal/album, s mennyi gondos kéz munkája szükséges ahhoz, hogy később metálrajongók millió headbangeljenek rá szerte a világon; megtanultam jobban értékelni a zenészek munkáját, s új perspektívát nyitott a zenehallgatásban is. Felkeltette az érdeklődésem a zeneszerzés iránt, ugyanis ez volt az a művészi terület ami szinte teljesen ismeretlen volt számomra. Miért is ne ugorjon az ember fejest az ismeretlenbe? 

Minden rezdülésén érződik e sorozatnak, hogy a készítői egyszerűen imádták elkészíteni; a befektetett energia pedig minden képkockán megmutatkozik. Talán azért is volt rám ekkora hatással a Metalocalypse, mert a szívemhez közel álló metálos szubkultúrát jeleníti meg, készítői maguk is lelkes metálarcok (metálfejek?), ennek köszönhetően pontosan ismerik a célközönséget. Rengeteg poén, “easter egg” a metál szubkultúrához kötődik, külön élmény összeszámolni őket. Mindazonáltal a fő fókusz nem ez, így azok is remekül szórakozhatnak, akik a metálról történetesen semmit sem tudnak. 

A Metalocalpyse megfogja az ember kezét és elkalauzolja egy olyan egyedi világba, amihez foghatót ritkán látni. Jómagam lelkes folkmetál-rajongóként sorozat hatására kezdtem nyitni a többi metál műfaj felé, az irányzat egyfajta újrafelfedezése vette kezdetét, mely zenei ízlésemet is tovább formálja. Ez is hozzátett ahhoz, hogy belevágjak a gitározásba, így az engem ért számos zenei hatás ily módon is kifejezésre juthat.

Igazán akkor mutatkozik meg a jó karakterírás, hogyha az ember nem tud egy konkrét kedvencet kiválasztani. Elképzelhető, egyikkel-másikkal jobban tud azonosulni, de egy kiváló író képes ezt másokkal is elérni. A Metalocalypse esetében pedig pontosan ez a helyzet állt elő, amikor a kedvenc karakteremen lamentáltam. Ez talán az 5 bandatag esetén a leghangsúlyosabb, de mellékszereplők terén is bőven lehet szórakoztató karakterek között válogatni.  

Érzékeltetésül, hogy milyen írói bravúrokat képesek tenni a történet és karakterek tekintetében, idehoznám példának a mozgókép történetének valószínűleg legirritálóbb karakterét: Dr. Rocksót, a rock n’ roll bohócot, aki kokózik (“ I do cocaane” - mondat, mely befészkelte magát az agyamba). Amikor először megjelent a képernyőn, kielégítő volt nézni, ahogy a Dethklok szolgái a földön rugdossák; minden egyes pillanatban felállt tőle hátamon a szőr. Aztán, ahogy haladt előre a történet, megismertük a háttértörténetét, valamint mélyebb betekintést kaptunk az egyes karakterekkel való kapcsolatába, szépen lassan elfogadjuk, hogy integráns része a sorozat világának, sőt. Szinte elkezdjük élvezni irritábilis személyiségét, s mire befut a finálé már régi kedves barátként üdvözöljük. 

Történetvezetés terén nem volt egyszerű dolguk az alkotóknak, minthogy (leszámítva a 3. évadot) 10 perces epizódok készültek, így mindezen sok feldolgozandó témára kevesebb idő jutott. Ezt úgy küszöbölték ki, hogy apró, rejtett utalásokkal, akár egy falon megjelenő képpel, elejtett félmondattal mintegy előrevetítik a sokszor akár évaddal később bekövetkező eseményt. Ehhez viszont konzekvens, következetes történetírásra volt szükség, melyben az alkotók ki is tettek magukért. A prófécia, valamint a Tribunal jelenti azt a vezetőfonalat, mely egybefűzi ezt a csodálatos káoszt, hogy aztán egy olyan grandiózus lezárásban csúcsosodjon ki, hogy megtekintése után az ember csak napokig lézengjen a világban.

Például, egy, az első évadban elhintett utalás majd csak a Metalocalypse-t lezáró filmben nyer értelmet. Sok hasonló műtől eltérően pedig a korábbi részek eseményei hatással vannak a karakterekre, s az évadok során komolyodik a hangvétel is.

A sorozat maga 4 évadot ölel fel, azonban van itt még egy, számos forrásban - véleményem szerint tévesen - az 5. évadként hivatkozott musical, a The Doomstar Requiem, valamint egy film, az Army of the Doomstar. Előbbi egy 45 perces musical, melyet egyetlen szóval tudok jellemezni: mestermű. Számomra ez a Metalocalypse csúcsa, még a szintén kiváló mozifilmet is megelőzi, mert ezalatt a relatív rövid idő alatt több olyan katartikus pillanatot hoz, melyet talán csak a korai Trónok Harca évadokban tapasztalhatunk. Elképesztő látványvilág, fülbemászó dalok, érzelmes történet. Annyi érzelem, energia van itt összesűrítve, amit nehéz lehet überelni, s remek felvezetése a lezárásnak. 

Végül egy eszméletlenül epikus film teszi fel a koronát az egész franchise-ra, mely elvarr minden szálat, s az első évad óta épülő történetszálak is révbe érnek. Bekövetkezik a Metalocalyse. Az ilyen katartikus finálék miatt érdemes elkezdeni egy sorozatot. (Ennél részletesebb bemutató spoileres lenne.) Részese akartam lenni a világának.

E sorok írása közben épp a Doomstar Requiem lemez két záró dalát hallgatom, s még így is végigfut rajtam az a bizonyos borzongás. Kevés olyan műalkotás van, mely annyit adott volna nekem, és ilyen nagy hatással lett volna rám, mint a Metalocalypse. Ez az a sorozat, amit egyszer mindenkinek látnia kell, ha valódi katarzisra vágyik. 

Metálrajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott.