Tizenkét esztendeje Augusztus utolsó hetében, midőn az újonnan vásárolt tankönyveimet vizslattam, megakadt a szemem a hatodikos irodalomkönyv címlapján, ahol egy kommunista férfiarchetípus a lábánál fogva üt egy farkassal egy másikat. A grafika vészjósló volt, sötét energiát árasztott, mégis megfogott benne az a vadság, elemi erő, mely az alak arcából sugárzott. Elkerekedett szemekkel néztem az arcát, ahogy állatias ösztönei előtörnek belőle, s az állat rémült arcát, ahogy szembenéz a halállal. Az egyetlen erővel, mely nála s kíméletlenebb. Egy szó, mint száz nagy hatást tett rám a kép. Édesanyámat megkérdeztem, mit is illusztrál ez a kép, mire ő közölte: „Ez csak egy jelenet a Toldiból!” (emlékezetem csalóka, több mint valószínű, nem ezt és nem így mondta, de 14 év távlatából bizonyára megcsalja az embert az emlékezete). Arról az elbeszélő költeményről korábban annyi tudomásom volt, hogy malomkő, bika meg petrencésrúd, imígyen érdeklődésem felcsigázottá vált, s máris jobban vártam az évkezdést. Nem is kellett sokat várni. Indián nyár tombolt, a nap fáradtan sütött be az ablakon, mi meg éppen az év első irodalomórájára vártunk, nézegettük a tankönyveket, böngésztük a tartalomjegyzéket. A címlapra nézve barátnőm megállapította, hogy ilyesféle durva erőszakot ábrázoló képet tán mégiscsak túlzás egy tizenkét éveseknek szóló tankönyv címoldalára rakni. Életem azon kevés pillanatai közé került be ez a mozzanat, amikor úgy éreztem, valaki megért engem.

Így kezdődött hát a Toldival való kapcsolatom. A műről magáról nem kívánok bőven nyilatkozni, a magyar líra megkerülhetetlen darabja. Furcsálltam, miért nem készült még belőle filmes feldolgozás. Még a 2010-es évek elején (de rég is volt az!), amikor még Andy Vajna frissen lett itthon filmügyi bébiszitter – hozzátenném, remek munkát végzett az öreg –, nehezményezték némely médiafelületeken, hogy a kormánybiztos nem engedélyezte a Toldi film elkészítését, keresleti okokra hivatkozva. Ezt már akkor is hibás lépésnek tartottam, lévén, hogy mind története, mind mondanivalója univerzális, imígyen számos aktuális kérdésére választ adhat. 

Éppen ezért kaptam fel a fejem a hírre, miszerint rajzfilmsorozatot készítenek belőle. Izgatottság lett rajtam úrrá, a baljóslatú reménnyel egyetemben (mely végül be is igazolódott, meg nem is, de ne szaladjunk ennyire előre). Ellenérzéseimet a finanszírozó alanya táplálta, aki a pozsonyi csata képernyőre vitelével már bizonyította, hogy nem épp Minósz király mindent arannyá tevő kezeivel nyúl a témákhoz. Az EMMI ráadásul elvetett annak gondolatát, hogy csupán tanulási segédanyagot akarnak összeeszkábálni. Ugyanakkor kétségeim oroszlánrésze köddé vált, amikor Jankovics Marcell feltűnt a készítők közt. Az ő neve garancia a minőségre.

Aztán megjelent a sorozat, és mit mondhatnék: zseniális. A szinkron, a zene, a narráció, rendezés, színvonalas, igényes, tetszett a kísérletező szándék – például nagyon kreatívan csempészték be Arany Jánost magát a történetbe, ahogy hol füstfelhőként, hol porvihar képében jelenik meg. Az grafikán és animációkon keresztül megelevenedik, szinte kilép a képernyőből a történet, hogy körülölelje a nézőt, a világába zárja, majd a rövid részek végén ott is hagyja.

Olyan mesterien kapták el a mű hangulatát, hogy a rajzok önmagukban elmesélik a történetet, hang nélkül. Azt hiszem, itt lehet megragadni, mit is jelent a kiváló animáció.

Tetszettek a karakterábrázolások, személyes kedvencem György volt, aki annak ellenére, hogy teljesen máshogy néz ki, mint ahogy anno elképzeltem – egy megtermettebb, sötéthajú, tagbaszakadt ember - , a kissé komikus, szinte ripacs, mindazonáltal rendkívül szórakoztató karaktere humort csempész a műbe, telitalálat. Kiváló szatírája a mára kissé elkényelmesedett társadalmunknak. Toldi Miklós megjelenítésében végre eltértek a tankönyvek diktálta szokástól, és egy tizenhét éves forma fiút láthatunk a harmincas vasipari munkás helyett. Megjelenése egyszerre sugároz erőt, méltóságot, és fiatalkorra jellemző naivitást, kíváncsiságot. Bence, a kedvenc szereplőm a műből meg hozza a kötelezőt, a kissé hóbortos, de aranyszívű öregember képében.

Külön ki kell emelnem még a visszaemlékezések, expozíciók kreatív prezentálását. Csakúgy, mint a főcímben, miniatúrák, iniciálék, és középkori templomok freskóinak világa köszön vissza, modern technikával megrajzolva. Keretet is kap ilyenkor a kép, mintha egy kódex lapjait néznénk. Érdekes, hogy az alapvetően a sárga-zöld-kék dominálta színvilág ezekben a jelenetekben pirossal és narancssárgával egészül ki, így egy még sokkal vibrálóbb élményt nyújtva. Valószínű, hogy ezzel csak az emlékek, gondolatok képlékeny jellegét akarták hangsúlyozni.

 Némileg átírták a regény egyes részeit, a könnyebb befogadhatóság értelmében, de mit sem veszített Arany nyelvezetének szépségéből a szöveg. Azt meg mindig öröm hallgatni. Tájleírásokat teljesen ki is hagyták, ami jót tesz az összképnek.

A történet narrálása a Magyar Népmesékéhez hasonló stílusban történik, ahogy a költő alakja testet ölt, és mesél. A beszélőnek (Széles Tamás) fel volt adva a lecke, mert nem kisebb személy, mint Szabó Gyula adta a mércét, de én azt mondom, deréken helyt állt, jó munkát végzett. Abból a szempontból nehezebb dolga volt, hogy itt nem csak narrálnia, de szerepet is kellett játszania, méghozzá Arany Jánost, ami igen nagy kihívás.

Olyan, mintha a költő fejében barangolnánk, amaz meg tárlatvezetést adna elméjének rejtett zugairól.

Amit nem értettem, hogy míg György, Lackfi János és Miklós esetében mindig a mesélő változtatja el a hangját, a népmesékben már megszokott formulát követve, addig Bence új szinkront kapott. Ennek miértjét nem tudom hova tenni. Mármint értem, hogy a költő mesélését hallhatjuk, de akkor az öreg szolga miért szólal meg más hangon?

Hogy áradozásomat némileg árnyaljam, hangot adnék némi építő jellegű kritikának. Egyfelől mindig örömmel olvastam Arany János műveit, még iskolában is, mégis reméltem, hogy ezúttal nem verses, hanem prózai formában viszik képernyőre a történetet, dialógusokkal, csak tényleges narrációnál nyúlva az eredeti szöveghez. Amilyen bátorsággal nyúltak a képi világához, annyira nem mertek eltérni a verstől magától. Az alapmű csodálatosan gazdag szókinccsel, erőteljes írói képekkel, szóvirágokkal operál, az igaz, de ebben a formában úgy érzem, biztonsági játékot űznek. Ugyanis prózai narrációval, dialógusokkal eljátszva komoly támadási felületet generálnának, ahogy a (részeket számos esetben még csak meg sem néző) tömeg egy emberként kiáltana blasztfémiát a magyar irodalom eme gyöngyszemének megszentségtelenítése miatt. Hisz ki hallott már olyat, hogy egy klasszikust nem az eredeti szöveggel megegyezően adaptálják??! Árulók! Viccet félretéve valóban ilyesféle reakcióra lehetne számítani, így jobb híján verses formában mesélték a történetet, elméletem szerint.

Alapvetően nem lenne ezzel baj, csakhogy a hazai közhangulatot tekintve másként nem is lehetne. Merthogy a magyar ember lelki alkata instabil, nemzettudata nem egészséges, kulturális kincseihez egészségesen viszonyulni képtelen. Tabuk formájában falakat húz fel köréjük, misztikával, emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, így megakadályozva valódi kultuszuk létrejöttét. E görcsös ragaszkodással éppen szándékukkal ellentétes eredményre jutnak, és a magyar kultúra erodálását okozzák. Ahhoz ugyanis elengedhetetlen a kritikus gondolkodás, valamint a kivételek elfogadása. Jelenleg az tapasztalható, hogy aki/kilóg valamiben a sorból, nemes egyszerűséggel levágják a kikandikáló részét, így törve le a kivételes tehetségek kitörését. Ők meg veszélyeztetnék a magyar ember fejében lévő idealizált képet a magyar kultúráról, általában a magyarságról, miközben nem veszik észre, hogy ők maguk ártanak a legtöbbet. Katedráról és kultúrsznobok szalonjaiból csak személyi kultuszt lehet építeni, valódi kultuszt nem.

Mindezek nem is a mű, mint inkább a célközönség szempontjából problémásak. A 10-12 éves korosztályt megcélzó sorozat ugyanis számukra egy gyönyörűen megkomponált hangoskönyvként hathat elsőre, ami aligha készteti őket a megnézésére. Örülnek, hogy végre nem kell irodalomórán vele foglalkozniuk, miért is töltenék ezzel a szabadidejüket? Vajon nem fog kötelező iskolai segédanyagok szintjére süllyedni a rajzfilm? A válaszom erre az, hogy lehetséges, de előbbit elkerülendő, mindenképp azelőtt kell megnézni ezt a sorozatot, mielőtt odáig jutnak a tananyagban, mert ez a komplex audiovizuális élmény minden kiskamaszt, és gyereket magával ragadna, így a művel való első találkozáshoz kellemes élmény kötődik. Így nem csak a Toldihoz, de az irodalomhoz, végső soron a kultúrához való viszonyulásuk pozitív lesz. Talán éppen egy kísérleti művet láthattunk? Ki tudja, mindazonáltal egy rendkívül igényesen elkészített, audiovizuális élményhez van szerencsénk, melyhez foghatóval ritkán találkozhattunk az elmúlt években.

Megnézését meleg szívvel ajánlom mindenkinek!