Miért nem szeretnek az emberek múzeumba járni? – tettem fel magamnak a kérdést, midőn málhás szamárként, szatyroktól terhesen elhaladtam a Szépművészeti Múzeum új kiállításának plakátja mellet. Jómagam szívesen áldozok e tevékenységnek, s gyakori múzeum-látogatóként néminemű rálátásom van a témára. Merthogy tárlatokra járni igenis remek kikapcsolódás, lebilincselő élményt nyújthat egy-egy tárlat megtekintése, ezen felül szélesíti az ember látókörét, elmélyíti műveltségét. Akkor mégis hol a hiba a gépezetben?

Sokak számára – sajnos – a múzeumlátogatás nem több iskolai kötelezettségnél, netalán óvodásként vetődhet el még oda. Ilyenformán a megtekintett gyűjtemények is inkább az aktuális tanagyagot kiegészítendő segédmatériaként maradnak meg a nebulók emlékezetében. Az sem mellékes, hogy ilyenkor nem feltétlen érdeklődési körükhöz, uram bocsáss életkorukhoz igazodó tárlatok szerepelnek a programok között, ami eleve nehéz helyzetet teremt.

Pediglen a tematikák tárháza szinte kimeríthetetlen; az internet legyen tanúja annak, hogy az értelmező kéziszótár akármely szavára rábökve biztosak lehetünk benne, valahol a világban létezik róla egy tárlat. Ezeknek jó része persze nem több bazári látványosságnál, birkanyájként ténfergő turisták részére - akik még egy szemetest is lefotóznak, ha az idegenvezetők élelmesebbje műemléknek állítja be azt -, ellenben semmit sem látnak (lásd még: tokiói kakimúzeum). Sikerességét tehát már maga a tárgykör is predesztinálhatja egy kiállításnak, így egy numizmatikai gyűjtemény ókori leletekből kevésbé keltheti fel a nagyérdemű közönség figyelmét, mint például egy járműtörténeti csarnok.

A közművelődés e nevezetes templomai számos potenciállal bírnak, még csak komoly anyagi ráfordítás sem szükségeltetik egy érdekfeszítő gyűjtemény létrehozására. Ezt a tényt illusztrálandó, a finnországi Turkui vár szegényes berendezése óriási csalódás volt egy sor, egykor KGST tagok sorát színesítő ország vidéki vára által nyújtott ingergazdagságához képest. Mindezek ellenére a hazai múzeumok tárháza meglehetősen riasztó képet mutat.

 Nem volna fair a lucernalápóci helyrajzi gyűjteményt összevetni a leningrádi Ermitázzsal, vérbeli szőrszálhasogatóként mégis hangot kell adnom megállapításomnak, miszerint csak azért „múzeumot” kialakítani egy kisebb házban, hogy legyen mit kiírni a községhatárt mutató útjelző tábla mellé, nem elégséges indok turisták pénztárcájának megkurtítására. Ha sok ilyet lát az ember olyan érzése támad, mintha egy tér-idő anomáliába ragadt volna, mely mindig visszaviszi ugyanarra a helyre. Általánosítani sem áll szándékomban, számos falu gyűjteménye kifejezetten kreatív tervezésről árulkodik, például egy adott község híres szülöttjének egykori lakhelyét bemutatók – melyről készséggel elhiszi a kedves látogató, hogy valóban A neves személy használta ama hajkefét.

Ugyanakkor ki kell domborítani a vidéki múzeumok sajátos varázsát, ahogy a szűkösebb anyagi mozgásteret leleményességgel ellensúlyozzák, felvéve a versenyt fővárosunk nagy múzeumaival is.

Azonban ott vannak azok a robosztus „eureál”[1] rettenetek, tenderek szomorú kopjafái, amiket különféle Európai Unió által biztosított támogatásokból sebtében tákolnak össze, erős eufemizmussal élve is véleményes kivitelben. Hatalmas, kietlen terek, ürességtől kongó termek, gyér kiállítási anyag, annál is kevesebb látogató. (Esetükben a nyereség amúgy is marginális kérdés, ha anyagilag sikeres a vállalkozás, az csak hab a tortán.) E betonkonstrukciók berendezése különösen bizarr: olyan végigjárni a tárlatokat, mintha egy vallási szekta szentélyébe tévedtünk volna, ahogy a kevéske tárgyat egymástól távol elhelyezve, gondosan megvilágítva, nemesgáz módjára igyekeznek kitölteni a rendelkezésükre álló teret. Habár az is lehetséges, hogy a számítógépes játékok és sci-fi regények „űrlénybázisainak” dizájnja lehetett az inspirációs forrás. Mindenesetre a minimalizmus nem keverendő össze a kopársággal, s végképp nem illendő vele palástolni a mohóságot.

Igaz, hogy az ürességtől kongó steril csarnokok sem erősítik a múzeum szóval kapcsolatos pozitív érzelmeket, mégis, ha fel kellene idéznem, mi miatt nem áldoznak sokan e tartamas tevékenységnek, valami egészen más jut eszembe. Elkezd derengeni egy csendélet: cserépdarabok, evőeszközök sorakoznak egy vitrin mögött, rozsdás pénzérmék, foszlott pergamenek, piszkafák hevernek egy asztalon, mögötte csorba amfora illusztrációja terpeszkedik a falon, a szoba másik végében dárda meredezik a plafon felé; mindezek gondosan fel vannak címkézve, s apró betűkkel papírra vetett hosszú szövegek retinarepesztő fehérsége vonzza a tekintetet. Azok a fertelmes szövegek!

Egyetemi tanulmányaim alatt figyeltem meg, hogy az idősebb tanárok órái voltak a legizgalmasabbak, ugyanis fiatalabb kollégáikkal ellentétben ők nem vesztek el a részletekben, hanem átfogó képet igyekeztek mutatni a témáról. Ifjabb előadók buzgalmukban hajlamosak voltak minden évszámot, csip-csup információt előadásaikba sűríteni, elterelve a hangsúlyt a nagytotálról. Ugyanez az ifjonti lelkesedés érződik a novellányi szöveghalmazon a kiállítási tárgyak előtt. Ámbár a szöveg-gyűjteményeknek rendszerezésére már létezik egy prominens intézmény, melynek könyvtár a neve. Aki pedig olvasni kíván, oda látogat. Mintha csak a középiskolai történelemkönyvek lapjait akarták volna installáció formájában megvalósítani. Mármint félreértés ne essék, az edukáció valóban lényegi feladata egy múzeumnak, de fent említett példám is bizonyítja a régi mondást, miszerint aki sokat markol, keveset fog.

Ambíciózusan beharangozott képzőművészeti tárlatok fennen hirdetik a művészettörténet mestereinek kiállítását, megpendítve, hogy alkotásainak széles tárháza kerül a nagyérdemű szeme elé. Sikeres marketingkampányuk eredménye a múzeumba tóduló érdeklődők tömkelege, hogy aztán egy-két viszonylag ismertebb kép mellett vázlatok, skiccek, valamint más művészek képei fogadják a látogatókat, teljes hiányérzetet okozva.

Éppen emiatt volt bennem némi szkepszis, amikor elmentem a szépművészeti legújabb kiállítására, amit „Cézanne-tól Malevicsig, Árkádiától az Absztrakcióig” névre kereszteltek. Csalódtam. Kellemesen. Nem is kicsit. Ugyanis az élmény, ami ott ért, lehengerlő, hogy még most is – három héttel megtekintése után! – hatása alatt vagyok. Élőben látni azokat a festményeket, melyeket addig jobb híján csak katalógusban volt módunk csodálni, leírhatatlan. Az ecsetvonások barázdáin keresztül szinte megelevenedik maga a festő, ahogy mesterművét alkotja. Színorgia, formák tánca a vásznakon, szemünk nagy gyönyörűségére, élénk, vibráló tónusok, mesteri vonalvezetés, kiegyensúlyozott kompozíció. Mindemellett a művészeti stílusok változásait is nyomon követhetjük, a képek mellé rendelt feliratok pedig végre nem Kosztolányi-novellák, hanem néhány mondatból álló információmorzsák. Jómagam lepődtem meg a legjobban, hogy majd’ az összeset elolvastam; egyszerűen kíváncsi voltam keletkezésük történetére. Ennyire színvonalas kiállításhoz eleddig sosem volt szerencsém. Ezt mindenkinek látnia kell, még a borsos ára ellenére is! Vagy talán éppen azért.

Ilyenkor érti meg az ember igazán, miért is vannak múzeumok.

[1] Eureál: Olyan épület, konstrukció, mely EU általi támogatás által finanszírozott, gyakran rossz minőségű alapanyagok felhasználásával fantáziátlan, egysíkú, korszerűnek ható stílusban épült, környezetébe be nem illeszthető.