A szomszédunkban dúló háború, kialakulóban (elmélyülőben?) lévő gazdasági világválság, megszűnőben lévő KATA, tovamúló rezsicsökkentés okán egyre több írás, cikk követeli az augusztus 20-ai tűzijáték bojkottját, akár teljes megszüntetését. Jómagam nem is tudnám ezen törekvéseket jobban ellenezni. Írásomban kifejtem, hogy miért fontos megtartani a Szent István napi tűzijátékot!

Több oldalról meg lehet közelíteni eme néha kissé valóban rongyrázó látványosság(ok) megtartását, balos-jobbos iszapbirkózáson innen, megalománián túl. Ezek azonban messzire vezetnének, így hét nincs más választás, mint az ünnepnappal, magával kezdeni! Végtére is az államalapítást ünnepeljük ilyenkor. Vagy mégsem?

Mit ünneplünk augusztus 20-án valójában?

Ha az ember ia-fia mély álomból ágyúdörgésre ébred a front kellős közepén is rögtön rávágja: augusztus 20-án bizony az államalapítást ünnepeljük. Ilyen egyszerű lenne a helyzet? Meg a meredt lóbránert!

Az egyszeri dékásszavazó fitymálva megjegyzi, hogy ezen semmit sincs ünnepelni (s különben sincs értelme a gyarmaton maradni, ha egyszer nyugaton gyarmatosítással, erőszakos gazdasági terjeszkedéssel szorgos munkával elérték, hogy még a kerítés is avokádóspirítósból legyen), menjünk külföldre!  A kisnyugdíjas panaszkodik a zaj miatt, a fiatalok többsége nem is érti miről van szó, csak bulizni jött, miközben a gyerekek csillogós szemmel nézik az égen játszó fényeket, s élvezik a nyüzsgést. Szélsőjobbos honfitársainkat ezzel szemben elöntik az érzelmek és úgy érzik eljött az ő idejük, hazafias/honleányi szívük nagyokat dobban, ahogy ránéznek a magyar zászlóra. Polgárok másik csoportja pedig pragmatikus okokból, rossz szándék nélkül szabadulna a hagyományosan megrendezett tűzijátéktól.

Láthatjuk, hogy nagyon emberfüggő, akár egyes indivídumokra lebontva, hogy ki miként értelmezi ezen jeles napot. Egy dolog biztos: komoly identitásformáló erővel bír, s a nemzettudat, nemzeti összetartozás egyik szignifikáns eseménye. A hagyományok megtartása pedig igen lényeges eszköze ennek, így már ez is nyomós érv a tűzijáték mellett. Tisztában vagyok a hazánkat nyomasztó jelenlegi problémákkal, mindazonáltal a hazaszeretet számomra azt jelenti, hogy a hazámat minden gyermekbetegségével, tökéletlenségével együtt szeretem.

Úgy gondolom, soha máskor nem volt olyan nagy szükség az ünnep megtartására, mint most, és kategorikusan elutasítom, hogy nincs mit ünnepelni. Egy ezer éve töretlen államisággal rendelkező országnak igenis van mit ünnepelnie! A történelem rengetegszer mondta azt, hogy vége lesz a magyarságnak, mi mégis töretlenül ellenálltunk, és minden nehézség dacára kitartottunk és kitartunk! Ha ezen nincsen mit ünnepelni, akkor semmin.

Magyar ember történelemtudata

Mégis, semmi más nem mond többet a magyarok történelemtudatáról, mint ez a tűzijáték bojkottja az egyik legszebb nemzeti ünnepen. Ugyanis a magyarság történelemtudata alapvetően negatív, a veszteségekre épül. Pedig ahogy fentebb mér kifejtettem, igenis van mire büszkének lennünk. Mintha licitverseny zajlana azért, ki bírja meggyőzőbben elríni a magyarság megpróbáltatásait. Ebben mindkét politikai oldal remekel, de még így is sikerül olyan konklúziókat levonniuk, mintha két különböző nép történelméről lenne szó.

Borúlátó nép a magyar – ami különben helytálló állítás – ugyanakkor ennek okát a legtöbben a történelem viharainak tudja be. Ami igaz is lenne, csakhogy lengyel testvéreink, akiket aztán tényleg nem kímélt a történelem (Németország és Oroszország tőszomszédjának lenni nem egy életbiztosítás, majd’ 200 évig nem is létezett az ország), mégis képesek pozitívan állni történelmükhöz, s ünnepelni a sikereiket – a veszteségekről való megemlékezés mellett. Nem egészségesebb kicsit ez a hozzáállás?

A magyar nemzeti ünnepek ehhez képest inkább emlékeztetnek gyászszertartásra, mert veszteségekről emlékezünk meg. Félreértés ne essék, ezekről fontos megemlékezni. Azonban nem éppen építő jellegű, amikor gyerekekbe már óvoda óta azt sulykoljuk, hogy magyarnak lenni rossz, magyarnak lenni veszteség. Mert minden magyar nemzeti ünnep erről szól.

Akkor pedig nehéz is hazaszeretetet megkövetelni, amikor semmiféle olyan élménye nincs a fiatalságnak, ami magyarságukat örömteli kontextusban tünteti föl.

Sötét aljban és fehér felsőben feszengő gyerekek, sablonos előadások, szomorú zenék – lehangoló szomorú. Kivéve augusztus 20-át. Ezt a jelenséget más megközelítésből a „Töklámpás a magyar ugaron” c. írásomban már ecseteltem.

A negyedik 2/3 titka

Itt ragadnám meg az alkalmat egy kis politizáláshoz. Meglátásom alapján a Fidesz negyedik 2/3-a nem elsősorban, legalábbis nem kizárólag a szociális pénzszóráson múlott, hanem azon, hogy sikerült a magyarokkal elhitetni: magyarnak lenni jó. Olyan élményeket adott nekik, amikor úgy érezték a történelem győztes oldalán állnak, sikeresek. Tévedés volna azt gondolni, hogy ez csak jobboldali érzelmű, nemzetben gondolkodók esetén működhet. Aki azt gondolja, hogy a szavazópolgárok 2/3-a jobbos érzelmű, naiv.

 Megint más kérdés, hogy etikus-e identitáspolitikai célokra felhasználni a hazaszeretetet.

Ez még akkor is igaz, ha a vadászati világkiállítás, a tavalyi Turulos felvonulás valóban rendelkezik megmosolyogtató aspektussal. Igen, ennek a népnemzeti magyarkodásnak a kormány részéről van egy erőteljes kirakat jellege, ahogy próbálják előadni a kackiás bajszú alföldi betyárt a fine-dining éttermek teraszáról, amitől minden nemzeti érzelműnek feláll a szőr a hátán. Mindettől függetlenül a recept működött.

Agusztus 20-i ünnepségek, a szokásos „István, a király”, a Debreceni Virágkarnevál mind ugyanezt az élményt adják meg, csak a propagált nemzetieskedéssel ellentétben ezek mögött valódi tartalom van.

Fölös rongyrázás? Akkor minek van mikulásgyár?

Reagálnék egy kicsit a tűzijáték elleni leggyakoribb ellenérve, miszerint drága, fölösleges megalomán rongyrázás, ami nem több üres gesztusnál. Ezektől az emberektől szerényen megkérdem: akkor karácsonykor mégis miért szervez gyűjtést a Karitász rászoruló családok számára, hogy számukra is emlékezetes legyen a karácsony. Minek létezik egyáltalán a mikulásgyár? Miért nyaraltatnak szegény gyerekeket a Balatonnál, akik máskülönben nem juthatnának el oda?

Azért, mert kellenek az ember életében olyan élmények, olyan alkalmak, amik kizökkentik a hétköznapokból, változatosságot, örömet hoznak az életébe. Akár egyetlen napra, egyetlen órára minden rosszról megfeledkezhet, ami érzelmileg feltölti. Ha mindig csak arra koncentrálunk, hogy az emberek alapvető szükségletei legyenek kielégülve, érzelmileg kimerül.

Kenyeret és cirkuszt a népnek!

Ha a tűzijátékellenesek azt mondanák, gazdasági helyzetünkre való tekintettel talán idén kevesebből kéne megrendezni a tűzijátékot, még egyet is tudnék érteni velük. Bojkottra felszólítani az embereket, hogy a legszebb, egyetlen pozitív nemzeti ünnepük legnagyobb attrakcióját, a hagyománnyá vált tűzijátékot ne tartsák meg, petíciót írni erről nem csak, hogy sértő azokra nézve, akiknek a hazaszeretet jelent valamit, hanem megfosztaná a nemzetet egy közös élménytől. Évről évre feltűnnek a tűzijáték-ellenes hangok, egyre hangosabbak.

Nyilvánvalóan nincsen a Maslow-piramis alján a tűzijáték, de az ember végtelenül összetettebb lény annál, minthogy csupán alapvető szükségleteit elégítsük ki. Az még egy állatnak sem elég. Legyen akármilyen vészjósló a gazdasági helyet, éhínségről egyelőre nem lehet beszélni.

A mondás úgy szóla,”kenyeret és cirkuszt” a népnek. Nem „kenyeret talán cirkuszt” a népnek, majd apróbetűs részben gazdasági-politkai dolgokhoz kötjük, hogy utóbbit megadjuk-e neki. Pláne, ha egy olyan eseményről van szó, mely identitásához, vagy ha más nem, hazája történetéhez, nemzetének közösségi élménye. Mert a gazdaság változik, de egy hagyomány, egy nemzeti ünnep állandó. Ezeket pedig nem szabad kigyomlálni.